Hittel, élettel, magánnyal birokra keltem száz halállal. Tenéked nem volt hû hited, hó alatt szunnyadt életed, magányodat elrabolták vicsorgó, rabló farkashordák, te szelíd homlokú Magyarország.

Kapcsolódó idézetek

1. Te választottál engemet, te bamba, arctalan tömeg, elszívom lassan életed, nem lesz házad, se gyermeked, nem lesz hazád, nem lesz hited, minden szavamat elhiszed, mindenhol szózatom sziszeg. Szentmihályi Szabó Péter
2. Látom az arcodon rég a fájdalom ült meg, Siratódal népe, a rosszat nem te kérted. Ne bánkódj, magyar, jön még jobb is e világon! Nem egyedül élsz, törékeny lélek, a szilánkon... Magyar! Életen át ne bánkódj! Magyar! Higgy és bízz, ez az országod, tarts ki, amíg élsz! Punnany Massif
3. Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám! Miattad vérzem én. Bajza József
4. Magyarország, te szent nagy békesség melled élettől dagad. Van kenyered, van vized elég, mégis éhezik sok szegény fiad.
5. A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon. Jókai Mór
6. Meghalok én tízszer, százszor, Nem félek én a haláltól. De rakhatsz rám hegyet, hatot: Míg magyar van: feltámadok.
7. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen, szörnyû mocsaradba, magyar történelem! Illyés Gyula
8. Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, Csak magyar földön és csak magyarul; Ha bûn, hogy lelket nem tudok cserélni, Jobb is, ha szárnyam már most porba hull; De ezt a lelket itt hagyom örökbe, S ez ott vijjog majd Kárpát havasán És belesírom minden ősi rögbe: El innen, rablók - ez az én hazám! Sajó Sándor
9. Árulások szégyenétől nem lehetsz vidám. Színes és színtelen vagy, féltett kis hazám. Támadtak gyáva módon, miért tûrted ezt? Érzékeny büszkeséged sorsodon kereszt! Lord
10. Szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az Alföldön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az érzést. Nem tudhatod, mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem tûrtél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem raboltak, nem voltál megvetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor! (...) Az egész testünk egyetlen szív volt, az egész utca egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt, és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele. (...) Úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle minden, ami évek óta felgyûlt, s meztelen csupasz szívünk ott piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink. Wass Albert