Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltûnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyerekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.

Kapcsolódó idézetek

1. Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. És ezért - ha valamiért egyáltalán - végtelenül hálás vagyok. Szentesi Éva
2. Egyszer mindnyájan meghalunk. Nem távozhatom el a világból úgy, hogy nem hagyok benne nyomot.
3. Nehéz elviselnünk az elmúlás gondolatát, de tudjuk, hogy csak azok halnak meg igazán, akik semmilyen nyomot nem hagytak maguk után. Ha nem csak magunknak éltünk, továbbadott hatásunk akkor is érvényesülhet, ha már senki sem emlékszik ránk személyesen, valahogyan úgy, ahogyan rég elfeledett őseink génjeit is megőrizzük.
4. Az anyák és apák (...) egy életre nyomot hagynak bennünk, és nem számít, hogy egész életünkben voltak velünk, vagy csak egy napig. Nalini Singh
5. Az agyunkat és a lelkünket nem lehet plasztikáztatni. Ott vannak azok a lenyomatok, amiket összegyûjtöttünk az évtizedek alatt. Azok a mieink. Azok vagyunk mi. Szulák Andrea
6. Az eltávozottak emléke nem enyészik el. (...) Egész világunk más emberek tetteiből és gondolataiból szövődik össze, pontosan úgy, ahogy mindegyikünket számtalan mozaikdarab alkot, melyeket ősök ezrei hagytak ránk. Nyomot hagytak maguk után, lelkük kis részét ráhagyták az utódokra. Csak látva kell látnunk. Dmitry Glukhovsky
7. Az én generációm már a végét járja, és minden halállal úgy érzem, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem. Soha többé nem lesz senki hozzánk hasonló, miután eltûntünk, de persze soha nem lesz senki máshoz hasonló sem. Az elhunyt embereket nem lehet helyettesíteni. Az általuk hagyott ûr betöltetlen marad, hisz minden ember sorsa - genetikai és neurális sorsa -, hogy egyedi személy legyen, a saját úját kövesse, a saját életét élje, és a saját halálával fejezze be életét. Oliver Sacks
8. Azt mondod, ösztönösen gondoskodunk magunkról és az utánunk következő nemzedékekről (...). De valójában csak magunkról gondoskodunk. Magunkról és a gyerekeinkről. Legfeljebb az unokáinkról. Akik őutánuk következnek, azokról megfeledkezünk. Ugyanakkor képesek vagyunk olyan változásokat létrehozni, amelyek száz nemzedék sorsát befolyásolják, és amelyek minden utánunk következő számára rombolást jelentenek. Maja Lunde
9. Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem. Darvasi László
10. Anyám öröksége vagyok. (...) Ahogy öregszem, úgy hasonlítok egyre jobban rá a külsőségekben is. Néha szabályosan megrémülök, ahogy egy-egy arckifejezésemben vagy mozdulatomban őrá ismerek. Itt cipelem magamban anyámat, és ez nagyon nehéz teher, nehéz örökség ez a függés, a szeretete iránti vágy, és ezzel együtt a kétségbeesés is, hogy elveszíthetem. Szentesi Éva