Már augusztus megint, az ég napszúrást ontó tompa gyöngyház. (...) Vattacukor hőség az utcán, minden áttetsző, olvadékony. Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak. Sötét udvar kútjából a tévéfilm hangjai, mert nyitva minden ablak.

Kapcsolódó idézetek

1. Két hete nem esett... Micsoda nyár! A bőr ragad, a vászon összefonnyad, rohad minden puhán, mint egy kiolvadt mélyhûtőben. A metszett cseh pohár- készlet a Vasedény kirakatában, ahogy nagy tûkkel dobálja a nap, mint hajnali fejfájás, hasogat. Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, azt hittem. Rakovszky Zsuzsa
2. A nyári égből havazik. A lélek papírjára ráfagytak a szavak. Beney Zsuzsa
3. Olyanok az emberek hangulatai, mint napnyugtakor a felhők vagy a gyöngyház szinei - egymásba nőve, mint egy himzés szálai, - bizonytalanabbul az áprilisi napnál s mégis bizonyos ritmussal, mely sohasem marad ki s melyet senkisem láthat előre. John Galsworthy
4. Nyár van, olvad a málna a számban, Égek egy könnyû lázban, Ha a váll a vállhoz ér! És minden percben nyár van, A csókod pihen az ágyban, Lassan ébresztem, Hátha az ajtóban utolér... És lassan lüktet a város, Ketten falnak egy lángost, Én még semmit sem ettem, Mert szerelmes vagyok beléd... Rúzsa Magdolna
5. Szürke, hideg tél jött. A völgy felett az ég kémények füstjétől mocskolódott. Közelebb bújtak egymáshoz a házak, a kutyák hallgattak, csak a hó ropogott, ha le-lezuhant egy-egy ház tetejéről, vagy csizma lépkedett benne. Arcnélküli emberek jártak az utakon, azok is ritkán, boltba, kocsmába. Villanyok égtek, az udvarokra mint egy mocskos lavór vizet löttyintették ki az ablakok a negyven wattos égők fényeit. Van a világnak vége. Ilyen lehet. Jónás Tamás
6. Töprengett ősszel szilajon, havazna gondolkozva most s kemény fagy tiszta ablakán dobol az ingerült idő. József Attila
7. Felszín és homály, cukormáz és pompa, a való világ mocska beragadt a torkomba. Üvöltenék néha, de nincs kinek, Most nyíljatok ki hát, süket fülek! Punnany Massif
8. Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörû lesz tőle. Neil Gaiman
9. Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik. Jónás Tamás
10. Fátyolfelhős a csönd: magasan ég a nyár még! Csak úszom céltalan, magányos, néma árnyék... Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó? S a lét se több... Csupasz... Lelkemre száradó só! Kovács András Ferenc