Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. (...) És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!

Kapcsolódó idézetek

1. Annyi a vers, mint sétálóutcákon az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek s falhoz szorítják nehéz szívem. Csoóri Sándor
2. A házakban nincs semmi jó. Amint a kapu becsukódik mögötte, minden ember bûzleni kezd, és amit hord, az is bûzlik. Teste, lelke rohamosan öregszik. Rothadásnak indul. (...) Muszáj kezdeni velük valamit! Elő kell rángatni őket, kikergetni, kitenni a szabadba. Louis-Ferdinand Céline
3. Kell, kell, kell ez a lassan ölő, gyógyító fájás, kell ez az érvágó, pengefinom kín, kell ez a sok metsző méregkristály a megmart hátam égő bőrének, a párás pórusaimnak. Befalazva dobol, ver, ver félre a kerge szívem. Szilvási Lajos
4. Rongyos lett az ingem, foldozd meg. Rövid az örömöm, toldozd meg. Kösd meg a nyakkendőm, kibomolt. Emeld fel a szívem, leomolt. Páskándi Géza
5. Úgy eltûntél most megperzselt nyaramból, mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol. Dalol a pásztor s törli könnyeit... Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek, a rímeim ölelőn karbavettek, és számon tartom hûtlen perceid. Garai Gábor
6. Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen; ígérő titkokat kutatva ostobán, kapkodni lázasan egy tûnt igéd után; mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet, enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked; s leintve részegen a hûvös ész szavát, neveddel verni fel a néma éjszakát! Afanaszij Afanaszjevics Fet
7. Zuhanni kell, Repülni újra és újra fel, Merülni el, Megszállott lázban égni el, Hamvadni el.
8. A kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresnivaló nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben. Krúdy Gyula
9. Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél. Vörösmarty Mihály
10. Az eszem azt súgja, mit súgja, őrjöngve követeli: - Menekülj, mert pórul jársz megint! De a szívem! A szívem, az hajthatatlan.