Ugrás a tartalomra
Mi azért vagyunk boldogtalanok, mert túlságosan az énben élünk. Mit jelent az, hogy túlságosan az énben élünk? És pontosan mi is történik ilyenkor? Vagy a létezésben vagy, vagy az énben - mindkettőben egyszerre nem lehetsz. Ha az énben vagy, az azt jelenti, hogy nem vagy teljes, szét vagy darabolódva. Ha az énben vagy, az azt jelenti, hogy szigetté váltál. Ha az énben vagy, akkor azzal határvonalat rajzolsz magad köré. Különbséget teszel, és azt mondod: "ez én vagyok", "az nem én vagyok". A definíció, a határvonal az "én" és a "nem én" között az, ami elszigetel. Az "én" elszigetel. Megfagyaszt, és többé nem tudsz folyni. Amikor folysz, mint a folyó, az "én" életképtelen. Ezért szinte mindenkiből egy jégkocka lett: nincs semmi melegség, semmi szeretet az emberekben. A szeretet melegség, és ők félnek a szeretettől. Ha felmelegednének, akkor megolvadnának, és eltûnnének a határvonalaik. A szerelemben a határok eltûnnek; az örömben is eltûnnek a határok, mert az öröm is melegség.
Kapcsolódó idézetek
-
Aki szeret, nemcsak boldogságot, de mérhetetlen sok szenvedést is átél. Minden múlandó. Néha nem is bánjuk. Ha hideg a szívünk, és nem szeretünk valakivel lenni, számoljuk az időt: múljon már el. Csak ha szeretünk, akkor állítanánk meg az időt. Akkor jó lenne, ha örökké tartana az élet. A szeretet az egyetlen olyan állapot, melyről elvarázsolt lelkünk tudja, hogy ÖRÖKKÉVALÓ. Az "enyém vagy, s én a tiéd" időtlen állapot.
Müller Péter
-
Belső énjében minden ember teljes, és tökéletesen boldog. Csupán az ezt a belső magot körülvevő egoállapot okozza az elégedetlenség, beteljesületlenség, bosszúság és harag érzését. A szabadság, nyugalom és boldogság utáni bizonytalan vágy alapjában véve az eredeti létállapotunk utáni sóvárgás. (...) Szeretet utáni vágyunk alapjában véve a saját belső szeretetérzésünk utáni vágyakozás, amely szeretne ismét kapcsolatot találni a külvilággal. A bennünk élő belső én ezért arra vágyik, hogy kifelé sugározhasson, és fogadhassa más lények kisugárzását.
-
A szeretet feloldja az én-határokat. Ahhoz, hogy szeresselek, át kell, hogy éljelek. Ahhoz, hogy átéljelek, beléd kell bújnom. Ahhoz, hogy beléd bújjak, föl kell oldódnom. Énemet föl kell áldoznom, hogy ne én legyek, hanem mi legyünk, ezentúl.
Müller Péter
-
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetû és szeret. Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. Mitől? Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. Mint jéghegy az olvadástól.
Müller Péter
-
Sokan kérdezik, vajon lehetséges-e túlságosan szeretni önmagunkat. Hol van az a határ, amin túl ez már önzésnek számít? Szerintem nincs ilyen lehetőség. Nincs határ. Az önzés önmagunk szeretetének hiánya. A világunk éppen ettől szenved, mert mi emberek túlságosan foglyai vagyunk a bizonytalanságnak, ítélkezésnek és a szabályozásnak. Ha valakit feltétel nélkül akarok szeretni, magam iránt is ugyanazt kell éreznem. Nem tudok olyasmit adni, ami nekem nincs.
Anita Moorjani
-
Okkal mondtam, hogy boldogabb lennék egyedül. Nem azért, mert úgy gondoltam, egyedül boldogabb lehetnék. Azért, mert úgy gondoltam, ha szeretnék valakit, aztán szétmennénk, talán nem élném túl. Könnyebb egyedül lenni. Mert mi van, ha rájössz, hogy szükséged van a szeretetre, de nem kaphatod meg? Mi van, ha megszereted, és támaszkodsz rá? Mi van, ha erre alapozod az életed, és aztán minden szertefoszlik? Túlélhetsz ekkora fájdalmat?
-
Véges vagyok, mikor te a végtelennel játszol. És a csendek, a szavaid utáni üresség, az mind mi vagyunk. Benne létezünk még mindig abban, amik sosem mertünk lenni. Halkan foszlottunk le egymásról. Akkor távozunk, amikor a másik nem lát. A fájdalom fokozható. Az üresség is. Csak a közelség nem.
Albert Tímea
-
Ha elérsz a határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
-
Hogy miért vagyok néha boldogtalan? Mi a hibám? Az eredendő hibám? Hogy túlságosan szeretem az életet. (...) Kiélvezni minden pillanatot, felsikoltani az örömtől, ha a meleg tengervízben egy tarajos hullám végigborzol. Vagy egy elvadult kert, vagy a magasra nőtt fű láttán, mintha csoda volna. Áhítatos mozdulatlanságba merülni, lélegzet-visszafojtva, mikor a madarak énekelni kezdenek. Hallgatni a csicsergésüket, áhítatosan, mint akár Mozartot. (...) Szeretni, szeretni, bolondulásig szeretni a hajnalhasadást; lágy szavakat suttogni az alkonynak, gondolatban megsimogatni gigászi kezekkel a tenger fémes felszínét vihar előtt. És inni az esőt... Meztelenül, kitárt karral, lehunyt szemmel és nyitott ajakkal átadni magadat a trópusi szigetek meleg esőjének. Úgy szeretem az életet, hogy az emberek elrémülnek tőle, s a halálukra gondolnak. Annyira átéreztetem velük, milyen becses az élet, hogy a halálnak még a puszta gondolata is merénylet lesz, szentségtörés, menekülésre késztető rém. Lelki vérfürdő.
-
Akkor lehetsz igazán boldog ember, ha képes vagy szeretni! Nem csak másokat, hanem Önmagadat is! Nem az egód szintjén, hanem a lelked mélyén... aki szembe mer nézni önmagával, a hibáival, félelmeivel, jó úton halad! Sajnos a legtöbb ember más életét éli, kémleli, gúnyosan kiforgatva becsmérli, s közben végig sem gondolja, hogy mennyi negatív energiát zúdít saját magára! Csak azt látja, hogy neki semmi nem sikerül, semmi jó nem történik vele, miközben ő maga pusztítja el a körülötte lévő pozitív energiákat, az őt körülölelő jót!