Mikor minden más darabokra hullik, hajlamosak vagyunk arra koncentrálni minden erőnket, amit kézben tudunk tartani, az egyetlen helyre, ahol az ember még mindig tudja, mi a dolga. Minden más túlságosan fáj. Tehát elmegyünk dolgozni, elássuk magunkat, mint a hegymászók a hóba, mikor jön a vihar.

Kapcsolódó idézetek

1. Minden darabokra hullásnál ott a remény, hogy innentől minden megjavul, mûködni fog, mert van hozzá erőd. Valójában akkor van a legtöbb erőd, amikor darabokban vagy, hiszen onnan nincs vesztenivalód. Akkor még tökéletesen érzed, hogy milyen padlón lenni, így már nem is olyan félelmetes - úgyhogy lehetsz bátor. A padló azzá is tesz. Oravecz Nóra
2. Amikor minden összeomlik, figyelmünket el kell terelnünk a saját életünkről oda, ahol másoknak a leginkább szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra. Ezáltal hasznosnak és értékesnek érezhetjük magunkat, ami segíteni fog abban, hogy átvészeljük, bármin megyünk is épp keresztül. Ez az, ami kirángat minket a befelé fordulásból.
3. Időről időre mindent el kell veszítenünk. A családunkat, a munkánkat, a szabadságunkat, hogy rájöjjünk, hogy ezek a dolgok milyen sokat jelentenek. És amikor minden durván összeomlik, amikor az élet már kilátástalan, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk, hogy mit tehetnénk, akkor kell a legerősebbnek lennünk, hogy csak azért is megmutassuk a világnak; az akarat mindenre képes. A legreménytelenebb helyzetből is megtalálja a kivezető utat, mert mindig van egy holnap, mindig van miért újra kezdeni. És amikor azt hiszed, teljesen magadra maradtál, észreveszed, hogy van valaki, aki melléd áll.
4. A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik. De amikor boldogtalanok vagyunk, akkor kell valahogy a dolgok mélyére mászni. Jókai Anna
5. Mindenki megbotlik. Néha hamar felállunk belőle, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. De néha egyetlen ballépés is felborít mindent, összetöri az álmainkat, szétzúzza mindazt, amit addig felépítettünk.
6. Mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. Ha aztán a szél elvonul, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik. Margaret Mitchell
7. Nem olyankor fejlődünk, amikor minden pazar és szivárványos. Olyankor válunk jobbakká, és olyankor erősödünk, amikor minden széthullik, és mi összeszedegetjük a darabkákat. Andrea Owen
8. A jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerûen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.
9. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltûnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
10. Sok ember semmire sem megy a munkájával, mert túl sok időt tölt a munka végzésével. Időnként fel kell emelnünk a fejünket, hogy körülnézzünk. Észrevehetjük, hogy a csorda továbbvándorolt, miközben mi buzgón legelésztünk, és most ott állunk egyedül, elfelejtve.