Most, bár szerelmünk már-már alig él, s ravatalánál zokog a hûség és utolsót lüktet a szenvedély s a tisztulás lefogja a szemét, most még, noha mindnyájan elsiratták fel tudnád támasztani, ha akarnád.

Kapcsolódó idézetek

1. Elválnék tőled, szívemet kitépném, Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, S te is nélkûlem boldogabb lehetnél; De ott van újra a már meglevő rend: Az a tekintély - egyházunk szava; S együtt kell tûrnünk, míg a sír felold. Madách Imre
2. Ó, a szív még a halál kapujában is gyötör bennünket, mintha adósunk volna a szenvedély utolsó részletével, és nyomasztó súlyával ránk nehezedik, mikor pedig már úgyis összeroskadunk. Francois Mauriac
3. Ha a halál szakítja szét ama köteléket, mely az egész életre volt szánva, meghajolunk fájdalommal a sors kemény csapása alatt; de ha a szerelem nem párosult hûséggel és szívünknek kedves kéz méri a halálos csapást, akkor gyakran az egész emberiségben való hitünknek vége. Kalocsa Róza
4. A szerelem is meghal, kicsikém... mint ahogy minden és mindenki felett ott lebeg a halálos ítélet. (...) Ha megsiratjuk, akkor sem támad fel, s ha gyötörjük egymást, csak meggyalázzuk szép halottunkat.
5. Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást, Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást. Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál, Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll. Demjén Ferenc
6. - A szenvedés valóban keserves. De szerelmed minden bánatot elûzhet. S szerelmem,
7. Érjen véget a szerelem, ha már nem tiszta tett, áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. Ha üledéke van, mit felzavar az első olyan pillanat, amelyben már nem tudunk békésen egyesülni valami egyszerûben. Petri György
8. Híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.
9. Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám? Most arcomat a könnyek sói mossák. Milyen szánalmas is, aki ily hányatott, Akit az ifjúság ráncokkal megrakott, Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban És csak egyet hagyott: maró bûnbánatot. Mihail Jurjevics Lermontov
10. Amikor tetszik, hogy próbára vess, Mikor mindent kegyetlen köd fedez, Amikor lelkünk elszürkül a portul, Amikor minden visszájára fordul, És megfakul a földi szeretet, És úgy állunk a Minden közepett Egyesegyedül, s már-már görnyedünk: Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk! Sík Sándor