Múltba hadd nézzen a szem, a tûnt idő szivünk hadd szántsa mélyre, a bús jelen így egybeforrva véle egy sors, egy élet, egy vérség leszen. A vándor azt, hogy hol kövesse híve, ha szétágaz ösvénye vadon íve, úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat zöld ággal hintve, jó irányt mutat. Így vár, a tûnt küzdők útjára hullva törött boldogság és sok drága hulla.

Kapcsolódó idézetek

1. Tépd el az időt, törd el a múltat, Gondold azt, hogy mától fogva élsz! Könnyfényû hûs patak lemossa arcodat, És ha onnan majd visszatérsz, Egy új útra megtisztulva lépsz.
2. Állj meg, vakon tántorgó vándor, és nézz ide - látod ezt az ösvényt? Ez az egyetlen. Indulj meg rajta, ha tudsz. Hogy merre vezet, nem mondhatja meg se a társadalomtudomány, se a fejlődéstörténet. De egy bizonyos: kivezet innen más, messzi vidékre, ahol nyugtalanabbak s higgadtabbak a vizek, s ahol vár valami az emberre: talán az, amit az élet céljául kerestünk. Karinthy Frigyes
3. Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és mégsem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökkétartó jelenben. Petőfi Sándor
4. Legyen előtted mindig út, Fújjon mindig hátad mögül a szél, Az eső puhán essen földjeidre, A nap melegen süsse arcodat, S amíg újra találkozunk, Hordjon tenyerén az Isten.
5. Minden órádnak leszakaszd virágát, A jövendőnek sivatag homályit Bízd az Istenség vezető kezére, S élj az idővel! Berzsenyi Dániel
6. Ha a természet maga szóra fakadna, És e szavakkal korholgatná bármelyikünket: "Oh, te halandó, mért kell annyira elkeseredned S gyászba borulnod? Mért siratod jajgatva halálod? Mert ha örömben telt számodra el eddig az élet, S nem folyt el minden java, mint a repedt fazekakba Töltött víz, és nem forrott torkodra az íze, Mért nem mint megelégült vendég lépsz ki belőle. És fogadod csöndes lélekkel, balga, a békét? Vagy, ha mit élveztél, elmúlt és vesztire fordult, Bús sorodat mért vágyol nyújtani, tán hogy Mégegyszer rosszul járj, s végképp semmire menj ki? Nem jobb-é megválni az élettől s a bajoktól?" Titus Lucretius Carus
7. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sûrûből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való. Wass Albert
8. Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátra­tekint, hogy végignézze az utat, amelyet, ha­bár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is.
9. Az utazónak meg kell kérdenie: "Jó úton járok?" Számos út hosszú és kanyargós, tele olyanokkal, kik eltévelyedtek. Egyenesen haladnak saját útjukon, a sors vezetésével, s nem egy helyet keresnek, hanem egy rokon lelket. Mások összeállnak, s biztonságra lelnek egymás karjaiban. Egyesek eltávolodnak a csapástól, hogy elkerüljék a kísértés ösvényét. Ám azok, kik túlságosan a lábuk elé néznek, nem veszik észre, hova jutottak, és gyakran túlságosan meglepi őket a célállomás.
10. Minden gyarló ember menekül a halál és a szégyen elől, igyekszik, ha módjában áll, megszabadulni ellensége fondorlataitól. Emberileg érthető, ha az összetört szívû, holtra fáradt, szerencsétlen vándor, amikor sivár, nehéz útján végre megcsillan előtte az emberi együttérzés, az új, igazi élet egy szikrája, minden erejével afelé igyekszik, és megpróbálja levetni a vezeklés súlyos terhét. Nathaniel Hawthorne