Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján.

Kapcsolódó idézetek

1. Mozdulatlan táj már a szív, Csupa némaság. Elfelejtve jár útjain a vágy.
2. Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, amikor mindent betakart a hó, békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgy is adott, amit adhatott. Fekete István
3. Mikor alszik a táj, csendes az éj, Nem száll a levél, nem zúg a szél. Keserédes csók íze még ajkamon izzik, És hangod még bennem él. Children of Distance
4. Látod, az élet elcsendesedett! Zörögnek az úton fáradt szekerek, már messze zörögnek, mert száll a sötét... Aludjál, álmodj, ez a csönd a tiéd!
5. Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember. Fekete István
6. Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is. Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő. A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik. Aztán megáll. Kovács Ákos
7. Fáradtan ballagok, árnyam sötét, s hátam mögött megáll az Ifjúság, áll tétován, lehajtva szép fejét, és többé már nem jön velem tovább. Hermann Hesse
8. Olvad az idő, mint a halvány jégvirág, és a tûnő boldogság majd véget ér. Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél. Máté Péter
9. Kereslek néptelen utakon, de csak a semmi vár, Dörögve zúgnak a betonon lánctalpas éjszakák. Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám, Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz. P. Mobil
10. Az ember belemerül a teljes álomba. Mit csinál ezalatt a lélek? Magamagában él, mint a kormányos szélcsendben, mint a tükör éjjel, mint az a hárfa, amelyet senki sem érint; új izgatásra vár. Jean Anthelme Brillat-Savarin