Sárga madár kapaszkodik egy faágon. Hideg és gonosz a szeme. Alatta az ágon barackok, fonnyadó barackok, pödörödött, sárguló levelek a gallyak végén. A madár karmos lába úgy kapaszkodik meg az ágon, mintha fojtogatná, és ettől fonnyadtak meg a barackok. Amire rákapaszkodik, megfojtja... ahogy a hazugság megfojt mindent.

Kapcsolódó idézetek

1. Árva madár tévelyeg a magasban - Én istenem, beh magamra maradtam! Sivatag lett nekem ez a szép világ, Beborulva látom minden csillagát. Endrődi Sándor
2. Mikor a madárra rájön a fészekrakás, a hím tarka farkat ölt. Ez hazugság, csalás, mert természet adta tollazata szürke s nem tarka. A fa virágba borul. Ez is képmutatás, csalétek, mert a fa lényegét a föld alatti, rút gyökerek alkotják. De legtöbbet az ember hazudik. Sem virága, sem tollazata nincsen, ezért a nyelve a hazugság eszköze. Az úgynevezett szerelem, és ami sallang körülötte van, csupa szemenszedett, undorító hazugság. Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
3. Halálán van már a nagybeteg természet. Úgy megszomorodom, hogyha széjjelnézek... Mint akasztott ember az akasztófáról, Sárga levél úgy csüng a száradó fáról... Végtére leszakad; letépi a hóhér... Szomorú hóhérja: a sóhajtozó szél... Szép Ernő
4. Idelent madarak vacognak, deres csönd dermedt ágra ül, mesék csodái összerogynak... és szívünk egyre nehezül.
5. Itt - szívem mellett, itt rágja egy féreg... Érzem, mint mardossa azt... A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő. Közel van a lemetszés ideje. Légyen meg a te akaratod. Kármán József
6. Magános csevegéssel repdes a madár a puszta s lefosztott ágon, melynek titkos barlangjai alatt a boldog tavaszkor párjával a szerelmet érzette s éneklette. A természet szünnapja beállt. Kármán József
7. Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörû, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele." Paulo Coelho
8. A ragyogó fák a hûvös levegőben állnak, Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat. Épp mint én, aki fél a melegségtől, Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet. Hamaszaki Ajumi
9. Az ember ragaszkodik az ellenségeihez, akik minden este ugyanazzal a gonosz, fagyos, kaján tekintettel fogadják, ragaszkodik a falhoz, amelyről mindig törvényszerûen visszapattan, ragaszkodik az idegenség légköréhez, amelyben jobban önmagára eszmél, mint barátok között, ragaszkodik az őserdőhöz, amelyben eltéved. Hevesi András
10. Ijesztő, ahogy ezek a faóriások lassan haldokolni kezdenek, tegnap reggel még a koronájuk csúcsán volt észrevehető egy kis vörösség, ma már az egész fát átlengi valami rőt szín, mintha bengáli tûz égne a lombjai között. Az ember alázatot tanul a gigászok türelmétől, ahogy ezek a gesztenyék és platánok az őszt elviselik: moccanás nélkül, egy helyben állnak, s reggelre, mint egy sárga tócsa áll a lábuk körül az éjjel lehullott avar. A növények magánya rettenetes, százszorosa az emberének, és magányos haláluk ezerszer olyan szánalomra méltó. Minden bajunk, gondunk eltörpül itt e fák alatt. Ahogy ők nem tudnak nevetni, úgy nem tudok én sem, és a sorsomat bevárni sem tudom úgy, mint ők. Örkény István