Ugrás a tartalomra
Tekintetét a földre szegezte, az árnyékára, a hóhér árnyékára, mely az övét követte. (...) Arra gondolt, ahogyan ebbe a világba belépett: egy hitvány falusi harami (törvénytelen) gyermeke, egy nem kívánt, szánalmas, sajnálatos baleset. Egy gyom. És mégis úgy hagyja el a világot, mint egy nő, aki szeretett és akit szerettek. Barátként, társként, gyámként. Anyaként. Végül mégis nyomot hagy maga után. Nem. Nem volt olyan rossz, gondolta Marjam, hogy így kell meghalnia. Nem annyira rossz. Törvényes vége volt egy törvénytelen kezdetû életnek.
Kapcsolódó idézetek
-
Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserûséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással.
Mika Waltari
-
Mintha helyet akart volna csinálni magában valami másnak, valami ismeretlen sorsnak és érzésnek. Nem, nem volt még szerelmes..., de ahogy az alacsonyan úszó felhők árnyékát néha látjuk végighúzódni a mezőn, s tudjuk, hogy idáig tart az árnyék, s ott már a napsütés kezdődik: úgy állt ő is életének határvonalán, s tudta, hogy csakis az ő akaratán múlik, hogy marad, vagy belép a fénybe.
Müller Péter
-
Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserûség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörû világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.
Mika Waltari
-
A jó halál nemcsak gyors volt és fájdalommentes. A jó halál azt is jelentette, hogy az illető rendben hagyta itt a világot, megelégedéssel tért meg az Árnyékba, hogy van, aki gondoskodjon a szeretteiről, biztonságban tartsa őket, és habár gyászolniuk kell, biztosak lehettek benne, hogy nem maradt semmi olyan, amit nem mondtak el, vagy nem tettek meg.
J. R. Ward
-
Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sûrûbb lett.
Margaret Mitchell
-
Iszonyodott attól, hogy egy emberhez - aki csak olyan, mint ő, szóval gyarló, boldogságra vágyó s végül minden körülmények között nyomorultul elpusztuló - durva legyen, kíméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy gondolattal is megbántsa és sokszor - legalább ezt képzelte - inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse, hogy valaki fölösleges ezen a világon s az illető, amíg elkotródik mellőle, pirulva mondogassa, "úgy látszik, terhére voltam".
Kosztolányi Dezső
-
Minden megtisztult bennem, a világ mosolyogni kezdett, és minden rossz olyan volt szememben, mint a pókháló, melyet a kéz könnyedén szétszakít. A te kedvedért akartam jó lenni. (...) Igen, így volt, midőn hozzám jöttél, de most, hogy elhagysz, minden elsötétül körülöttem, szívem olyan, mint a sivatag magányos hollója.
Mika Waltari
-
Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhelyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét.
Fejes Endre
-
Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.
Wass Albert
-
Miért ne juthatna el az emberiség a természet átalakításában odáig, hogy békéssé is tegye? Miért ne sikerülhetne az emberiségnek, ha mégoly parányi volt és lesz is, hogy egy napon elfojtsa, vagy legalábbis szabályozza a létért való versengést? S végül miért ne törölhetné el a gyilkolás törvényét? (...) Lehetséges, hogy fajunk kitart búskomorságában, őrültségében, hóbortjaiban, tébolyában és bódultságában, amíg csak el nem jön faggyal és sötétséggel a siralmas vég. Ez a világ talán gyógyíthatatlanul rossz. Én mindenesetre jól érzem magam benne.
Anatole France