Téma
Nevelőszülő idézetek
-
Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést, fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet, Példálózás helyett példát mutatnék, Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék, Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék, Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot, Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat. A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék, Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném, Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat, Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről, És többet a szeretet hatalmáról.
-
Ha valaki úgy gondolkodik, hogy csak ideiglenesen maradt fedél nélkül, az azt feltételezi, hogy a jövőben újra talál magának egy helyet, amit otthonnak nevezhet. Ha viszont elfogadjuk, hogy a hajléktalanság hosszútávú állapot, az könnyen kétségbeeséshez vezethet. Ezért lehet az, hogy sokan annak ellenére sem fogadják el a hajléktalanoknak járó szolgáltatásokat, hogy egyébként jogosultak lennének rá. Ha ki akarunk keveredni a hajléktalanság állapotából, ahhoz el kell játszanunk azt, hogy nem is vagyunk azok. Az otthon illúziója lehet az első lépés annak valódi megszerzésére. Deirdre Mask
-
Azt hiszem, hogy nem nevelem már a gyerekeimet régóta, hanem próbálok inkább segíteni nekik. Az egyik legfontosabb feladatomnak én mint anya azt érzem, hogy nekem annak kell lennem számukra, aki a védelmet és a biztonságot nyújtja. Ez közhelyesen hangzik, de konkrét példára levetítve én azt szeretném, hogy ha ő egyest kap az iskolában, akkor én ne az legyek, aki előtt izgulni kell, hogy hogy mondja el, hanem én az legyek, aki őt ezért megvigasztalja, akkor is, ha egyébként nem feltétlenül ártatlan a dologban. Ezt a felelősséget szívesen áthárítom az iskolarendszerre, hogy ezért büntessék meg ők, és ha a büntetését megkapta, ami egy egyes, látom, hogy neki ez számít, nem esik jól neki, nem gondolom, hogy nekem még rá kéne feküdnöm erre, hanem nekem annak kell lennem, aki vigasztalja, és csinál egy kakaót. Kormos Anett
-
Képzeljünk el egy regényt, amiben a hősnő befogad egy idegent, aki nem tud járni, beszélni, de egyedül még enni sem. Õ mégis első látásra beleszeret, eteti, öltözteti és mosdatja, hozzásegíti ahhoz, hogy fokozatosan a saját lábára álljon, rákölti jövedelmének legalább felét, betegségei idején ápolja, többet gondol rá, mint bármi egyébre. Aztán húsz év múlva közremûködik abban, hogy az illető találjon magának egy fiatal feleséget, és vele elkerüljön a háztól. Micsoda balek, igaz? Pedig minden anya ezt csinálja. Alison Gopnik
-
A gyereket nem kell folyamatosan oktatni. Nem kell táncot ráerőltetni, ha ő éppen gyurmázna, és gyerekdalokat sem kell lenyomni a torkán, ha inkább megnézne egy Kisvakond-epizódot a tévében. A gyerekkel egyszerûen együtt kell élni. Tenni a dolgunkat, közben beszélni hozzá, és hagyni, hogy kérdezzen és bekapcsolódjon. Ha a kádat sikálom, és ő körülöttem téblábol, a kezébe adok egy szivacsot. Ha sminkelem magam, kap egy ecsetet, hogy kifesthesse a babáját. Segít kipakolni a mosogatógépet, elrakni a vasalt ruhát, szortírozni a névjegykártyákat. Miközben szöget verek be a falba, a szerszámos dobozt rámolja, és mindennek tudni akarja a nevét. A világ, a maga egyszerûségében, nagyon izgalmas hely. És ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy ezt nagyon jól tudja. D. Tóth Kriszta