Cserna-Szabó András

Ha tudjuk, hányadán állunk a szerelemmel, akkor a többi rejtélyről is rögvest lehull a lepel: megtudjuk, Isten álmodik-e minket, vagy mi őt, van-e boldogság, mi a morál és így tovább.

Mindaz, ami az életben jólesik, az mind hasonló a halálhoz: a sok, sok mély alvás, a gondolattalan merengés, a mozdulatlan pihenés, az egyedüllét mezőn és tengeren, elsikkadni a végtelenben.

Minden szerelem hazugság, s csak egy szerelem van a világon, és azt nem a kottaüzletben árulják, hanem az ékszerésznél, ahol a két karikagyûrût veszik, ez az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás, a másfelé való álmodás, az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás: egymással szemben ülve nézni az egymás vénülő képét és végignézni a másiknak a haldoklását, ez a szerelem.

Nem lehet jó az ember, hiszen a nőkhöz rosszak vagyunk, testvértelenek, mert nem ismerjük őket, ahogy Angliát és Franciaországot sem ismerjük, mert csak Londonban voltunk meg csak Párizsban voltunk, hotelben.

Az igazi magyar lecsó olyan, mint az Úristen: egy, mégis annyiféle, ahányan hisszük.

A szerelem csakis egyedül élhető át, a magány odújában. (...) A szabadság és a szerelem önmagukban léteznek csak, s hogy rájuk találjunk, el kell rejtőznünk a napvilág elől valami hozzáférhetetlen zugban, s úgy hozzánőnünk ehhez az odúhoz, ahogy a csiga a házához.

A borivás a szerelem legközelebbi rokona.

Szerelem nélkül a világ két sohasem találkozó párhuzamosra bomlik: a férfiak premisszákból és konklúzióból épülő logikus szisztémájára, és a nők ismeretlen, megfejthetetlen rendszerére, melyből egy férfi csak annyit érzékelhet, hogy az "igen-nem" vagy-vagya helyett e rendszer alapvető ellentétpárja a "vagy igazam van - vagy nem szeretsz".

Az ember az, aki ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemû, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. (...) És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog.

A Jóisten a piszkosszürke hétfői létben néha azért tesz engedményeket, ad vasárnapi naplementéket, ad hagymát és paprikát, badacsonyi kotyogó pintes üvegeket, ha van elég türelmesség bennünk, hogy meglássuk a csodát.

Az igazi könyv nem a könyvespolcon lakik, hanem a párna alatt, az éjjeliszekrényen, az ágy mellett a padlón, a kocsi kesztyûtartójában, a télikabát zsebében, a strandtáska mélyén naptejek és jégkrémpapírok tőszomszédságában vagy éppen (urambocsá') a vécéablakban.

A hatalom csakis az erőtlenek játékszere.

Az élet ott kezdődik, amikor nem tudod, mi lesz.

Mondd meg, melyik könyvet tartod éppen a latrinán, s megmondom, hogy vagy.

Mindannyian a halhatatlanság kapujára lövünk tizenegyeseket, és néha több száz év is eltelik, mire a labda eldönti, a gólvonalon belül vagy kívül határozza-e meg önmagát.

A nyugati férfi meg van győződve, kemény, erős agya fogságban tarthatja folyton nyílni-szökni vágyó lelkét; hiszi, hogy az ésszerûség bezárhatja az illogikus szívet, és kötözött sonkaként a spájzban tarthatja, hogy kanyarítson belőle egy falatot, ha kedve szottyan, s ideje engedi.

Az a legelviselhetetlenebb, hogy még az elviselhetetlent is el kell viselni.

A remény elég hamar elkorhad, utána többnyire csak az összeszorított fogú rutin marad. Valami gyávaságból és megszokásból gyúrt galacsin, amit szinte öntudatlanul morzsolunk az ujjaink között.

A szerelem bizony nem fog megijedni egy kis ordibálástól meg ajtón-ablakon való kihajítástól. Mert a szerelem nem dülöngélő-danolászó-pohártörő vendég, akit csak úgy fitty-fütty el lehet távolítani a lélek csehójából. Mert a szerelem egy szőke énekesnő, akinek joga, engedélye van a daloláshoz, és a tulajdonos parancsára őt (...) nem lehet kihajítani.

Nincs okosabb lény, mint a bolond, mert az élet normál állapota az őrület és a szerelem szenvedélye.