Cserna-Szabó András

A háborúba keveredett ember fába szorult féreg.

Mit érezhetett 1944 karácsonyán a Jézuska? Mit érezhetett ez idő tájt a zsidó Jézus? Sejthetjük. Valószínûleg hányt, egyenesen okádott az emberektől. (...) Õ új vallást soha nem akart alapítani, csak annyit kért, szeressék egymást az emberek. Hogy ne kővel dobálózzanak, hanem kenyérrel. Olyan nagy kérés ez, most tényleg?

Az ember (...) nincs meg ölés nélkül. Az ölés a lényege. Ha egyedül gyilkol, és elkapják, akkor börtönbe vágják vagy felkötik. De ha társas üzemmódban, parancsra olt ki életeket (háborúban, valamilyen katonai szervezeti csoportban), akkor hősnek hívjuk az emberi ölőgépet, érzelmes dalokkal buzdítjuk vérontásra, büszkén tûzünk mellére csillogó érdemrendet. Az embernek lételeme a háború, az embernek már óvodában etnikai tisztogatás volt a jele, az ember elképzelhetetlen értelmetlen mészárlás nélkül. Az ember története (az úgynevezett történelem) a háborúk története. A folyamatos háborúk története.

Az akarat által vezérelt individuum természetesen egoista, így a társadalom nem lehet más, mint egoizmusok látens hadiállapota.

Amiről nem lehet beszélni, arról röhögni kell.

Ha idegen városba érkezel, legelőbb a piacot és a temetőt keresd fel, az egyik az élet, a másik a halál - szól a mondás, és én általában így is teszek. Lassanként, sok temető után jöttem rá: ahogy mindenhol más az élet, úgy mindenhol más a halál is. És valahogy engem ez utóbbi mindig jobban érdekelt.

Legtöbbször sejtésed sincs arról, kinek vagy a temetetlen lelke.

A kísértetekkel nem kell ordítani, még azt is hallják, amit az ember csak gondol.

Amióta a világ világ, ez történik: kínzás, gyilkosság, háború, kivégzés, népirtás, etnikai tisztogatás. A Nagy Történelemkönyv bárhol nyilik ki, ezt olvassuk benne a kezdetektől máig. Trójától Drezdáig, és tovább. Felmerül hát a kérdés: Mikor halt meg az Isten? Vagy másképp: Mikor gyilkoltuk meg a Teremtőnket? Mikor lettünk géniuszból démonná?

Az ember bûne sok ezer éve az égbe kiált, de az Isten nem hallja, betömte fülét mézédes viasszal. Nem kíváncsi ránk. A Teremtő úgy döntött, türelmesen kivárja, amíg a teremtmény kinyírja önmagát. Ki tehet minderről? - picsog mindeközben könnyezve az ember, miután tarkón lőtt néhány csecsemőt, aztán maga felé fordítja a pisztolyt, halántékának nyomja a húvös csövet, és őszintén reméljük, van még töltény a tárban. Ki tehet minderről? - picsog könnyezve az ember, de végül sosem húzza meg a ravaszt, túl gyáva meghozni az egyetlen racionális végső döntést. Inkább máshol találja meg kérdésére a választ. Nem is egy választ talál, rögvest többet. Sőt, sokat. Például tehet erről az Isten, aki nem védi meg az embert önmagától.

Vannak makacs foltok, melyeket az anyag sérülése nélkül már nemigen lehet eltávolítani, és ez igaz a történelemre is.

Nem azért lettem neveletlen, mert nem neveltek, ezt inkább gyári hibának nevezném. Úgy is mondhatnám, volt gyerekszobám, nem is akármilyen, csak éppen nem tartózkodtam benne eleget.

A tavasz és a béke csak illúzió e földtekén, mert néha ugyan pillanatokra abbahagyja az ember (a gyilkos földlakó, a sárkányfog-vetemény, a jónak szûletett, de gonosszá vált lény) a háborút, de mindezt csak azért teszi, hogy kipihenje kicsit magát, rendezze sorait, és erőt gyûjtsön a következő véres küzdelemre. A háború állandó. Nincs eleje és nincs vége. Háború és háború.

A béke éppen az a háborúnak, mint a vakáció a tanévnek: amikor az ember augusztus elején a Tiszában pancsol, egyszerûen nem tudja elképzelni, hogy ezek a szemétládák képesek lesznek szeptember elején becsöngetni. Lehetetlennek tûnik. Pedig be fognak csöngetni, legyél nyugodt! Ebben egyezik minden faj és nem és vallás és bőrszín és nemzet a Föld nevû bolygón: a háborúban, ami végtelen és örök.

Ha a nagyvilágban fából vaskarikára bukkansz, szinte biztos lehetsz benne, hogy mögötte találsz egy-két magyart is.

Elmúlt a tél, felsütött a nap. Jött a május, a hajfodrász, a tavasz. Tiszta volt az ég, zöld ág virított a föld ormain, örömtől és reménytől reszketett a lég, az agg föld vendéghajat vett, virágok bársonyába öltözött, üvegszemén a fagy fölengedett és illattal kendőzte arcát... Mindig ugyanez történik, mióta világ a világ. Elmúlik a tél, jő a tavasz.

Nemzedékek nőttek fel úgy ebben a hazában, hogy fogalmuk sem lehet arról, ki volt valójában az apjuk vagy éppen a nagyanyjuk. Azt tudjuk, hogy nagyapánk egyszer hét sört ivott meg a beléndeki falu napon, és még akkor sem kellett neki vizelni, meg hogy a nagyink megnyerte a biharnagybajomi szépségversenyt még `37-ben, de hogy mi történt velük a diktatúrákban, mit tettek ők, és mit tettek velük a háborúban, mit képviseltek az életben - erről nagyrészt fogalmunk sincs. Nem ismerjük őket. Tulajdonképpen idegenek. Mert a lényegükről nem tudunk semmit. Mert a lényeget ők nem mondták el a gyerekeiknek, így aztán a gyerekek sem tudták elmondani nekünk. Mi, unokák, dédunokák pedig egyre messzebb kerülünk a családunktól, a történelmünktől, a saját múltunktól. És aki nem tudja, honnan jön, az honnan tudná, hol tart és hová indul? És hogy miért hallgattak nagypapiék? Miért nem beszéltek? Mitől féltek nagyszüleink? Hát attól, hogy valami kiderül. Mert mindenhol, minden kapu mögött volt takargatnivaló. Kisebb vagy nagyobb, tulajdonképpen mindegy, a megtorlás ebben az országban soha nem volt arányban a bûnnel. (...) Mi, unokák pedig itt állunk a kínzó csend kellős közepén a lelkünket feszítő kérdéseinkkel, de ezeket a kérdéseket az illetékeseknek (nagyszüleinknek, dédszüleinknek) már nem tehetjük fel, hiszen ők már mind meghaltak. Amíg éltek, nem beszéltek, megtagadták a beszédet (tisztelet a kivételnek), most meg már nem tudnak beszélni, mert a föld alatt vannak, örök némaságra ítélve, titkaikat magukkal vitték hat láb mélyre. Szüleink közül ugyan élnek még néhányan, de vagy ők se tudnak semmit (mert nekik se mondtak el semmit), vagy - ha tudnak is valamicskét - hallgatnak ők is. Ezt tanulták otthon, ebben szocializálódtak, ez volt az örökségük: Nicht vor dem Kind. Ez volt a jelszó.

Aki nem akarja az életet nagyon, az gyorsan a föld alá kerül. Főleg a mai időkben... Kapaszkodni, csimpaszkodni kell az életbe, tíz körömmel, el nem engedni a végsőkig, különben aláhullunk.

Az ember megdöbbenő lény, újra és újra megdöbben. (...) Azért döbben meg, mert mindent elfelejt rögtön, mert könnyebb úgy élni, hogy mindent elfelejtünk, sőt igazából csak úgy lehet élni, hogy mindent rögtön elfelejtünk. Csak aztán újra és újra jön a döbbenet. Jé, gyilkosok! Jé, latrok! Jé, ezeknek sosem elég! Jé, az emberfaj sárkányfog-vetemény! Jé, nincsen remény, nincsen remény!

Az orvos számára sosincs vége a háborúnak, az orvos békében is háborút folytat. A halál ellen. És tudja, csatákat nyerhet, háborút soha.