Daniel Dennett

Sok állat rejtőzködik, de nem gondolják, hogy rejtőzködnek. Sok állat csapatokba csoportosul, de nem gondolják, hogy ezt teszik. Sok állat követ valamit, de nem gondolják, hogy követnek. Ezek az állatok csupán haszonélvezői az ezeket az ügyes és célszerû viselkedésformákat irányító idegrendszereknek, amelyek anélkül mûködnek, hogy a gazda fejét gondolatokkal terhelnék meg, vagy bármi egyébbel, ami csak halványan is a gondolatra emlékeztetne - olyan gondolatokra, amelyeket mi, gondolkodó lények gondolunk.

Az állatok nemcsak növény- vagy húsevők, hanem a pszichológus George Miller szellemes kifejezésével, információevők is.

Filozófus vagyok, nem tudós, és mi, filozófusok jobban tudunk kérdezni, mint válaszolni.

Az indokolás kényszere akkor is jelen van, amikor nincs válasz a tarsolyunkban. Mégis kötelességünknek érezzük, hogy valamiképpen meg tudjuk magyarázni a viselkedésünket. Ez az intencionalitás elve mûködés közben, ami mindig józan ítélőképességet feltételez: biztosan van valami jó oka annak, amit csinálok, különben nem így csinálnám! Ilyenkor nagy a csábítás, hogy a semmiből előrántsunk egy hihetőnek tûnő magyarázatot. Így születik meg egy praktikus kis hiedelem, ami akár még igaz is lehet.

Ne félj egy kis metaforától! Nem fog megharapni. De mindig tudd, hogyan lehet visszafordítani csupasz ténnyé, amikor erre van szükség.

Mi, emberek vagyunk a világ legjobb megértői. Amikor viszont más fajokat próbálunk megérteni, hajlamosak vagyunk a saját tapasztalataink alapján modellezni az ő szellemi mûködésüket, képzeletben megtöltve az állatok fejét bölcs elmélkedésekkel, mintha az állatok csak furcsán formált, szőrmebundát viselő emberek lennének.

A gének magyarázhatják az állatok alapvető képességeit, de a zsenialitást nem a gének adják!

Mindig akadnak emberek, akik azt mondják: "Ugyan, ne is próbáld nekem elmagyarázni, hogyan mûködik az autó motorja. Nem érdekel. Elég, ha beindítom, és megy magától." De mi történik akkor, ha mindenhez ilyen közönnyel állunk hozzá?

Bosszant minden perc, amit azzal töltök, hogy politikai ügyeken rágódom.

Az, hogy rászokunk a mesterséges intelligencia túlzott használatára, szinte elkerülhetetlen. A veszély akkor kezdődik, amikor elkezdjük túl komolyan venni őket, és hagyjuk, hogy helyettünk döntsenek olyan dolgokban, amikben nem kellene átadnunk nekik az irányítást.

A hitelességet sokkal könnyebb lerombolni, mint felépíteni és megtartani. Hiába állnak mögötted szilárd tények, mindig lesz valaki, aki azt bizonygatja, hogy csak álhíreket terjesztesz.

A kiskutyák és medvebocsok játék közben tanulják meg észlelni és előre jelezni egymás mozdulatait, valamint szabályozni a saját cselekvéseiket és reakcióikat - ez jó felkészülés a felnőttkori, komolyabb feladatokra. Nekünk, embereknek is hasonlóan össze kell hangolódnunk, amikor megtanulunk kommunikálni, és ennek része önmagunk megfigyelése, ahogy az ehhez szükséges dolgokat csináljuk. Ez ad nekünk egy fejlettebb, "énszerû" érzetet. Nem csak arra kell figyelnünk, hogy melyik testrész a miénk és mit csinálunk vele, hanem arra is, hogy melyik gondolat a miénk, és hogy megosszuk-e másokkal. Ez a furcsa gondolat szinte paradoxon: azért tudjuk, hogy milyen lehet a másik bőrében lenni, mert ő képes elmondani - vagy akár elhallgatni -, hogy milyen érzés a saját bőrében élni.

Ha nem kellene beszélnünk egymásnak a saját gondolatainkról, terveinkről és emlékeinkről, az agyunk nem vesztegetné rá az időt, energiát és agyszövetet, hogy készítsen egy szerkesztett összefoglalót a jelenlegi tevékenységeinkről - márpedig a tudatfolyamunk pontosan ez.

Vannak alkalmak, amikor a független döntéshozatal nem célravezető; ha mindenki jobbra dől, amikor a csónak balra billen, akkor a csónak könnyen felborulhat jobbra.

Meglehet, könnyû hazudni, de csaknem ugyanolyan könnyû a hazugot leleplezni - különösen, amikor a hazugság megnő és a hamisságok struktúrája fenntartásának logisztikai feladata már meghaladja a hazug ember képességeit.

Szívátültetés esetén kapni szeretnénk a szívet, nem adni, de ha agyátültetésről lenne szó, akkor mi szeretnénk a donorok lenni.

A szavak nemcsak a kommunikáció, de a becsapás és manipuláció leghatékonyabb eszközei is.

A kiszámíthatatlanság általában (...) igen jó védekező eszköz, amit azonban nem szabad elherdálni, hanem okosan kell élni vele.

Előfordulhat, elmét tulajdonítunk valaminek, aminek nincs, illetve az is, nem veszünk észre magunk között egy elmével bíró dolgot. De ez a kétféle tévedés nem egyenlő. Ha túl nagylelkûen tulajdonítunk elmét a dolgoknak - ha "összebarátkozunk" házi növényeinkkel, vagy álmatlanul fekszünk éjszaka, mert aggódunk az asztalon szunnyadó számítógépünk sorsáért -, ez legfeljebb hiszékenységből fakadó ostoba hiba. De ha túl szûkkeblûek vagyunk - vagyis figyelmen kívül hagyjuk vagy lebecsüljük, vagy tagadjuk egy elmével bíró személy vagy állat tapasztalatait, szenvedését és örömét, meghiúsult törekvéseit és frusztráló vágyait -, ez önmagában szörnyû bûn.

Határozd meg a személy születésének napját és óráját, majd tápláld be ezt a szimpla dátumot ilyen vagy olyan asztrológiai algoritmusba, hogy jóslatot készíts a személy kilátásairól. Ez a stratégia sajnálatos módon népszerû. Népszerûsége csak azért sajnálatos, mert igen jó okunk van azt hinni, hogy nem mûködik. Amikor az asztrológiai jóslatok valóra válnak, az puszta véletlen, vagy pedig annak a homályosságnak vagy kétértelmûségnek az eredménye, aminek következtében szinte minden megerősíteni látszik azt.