Friedrich Nietzsche

Ó, régi boldog idők, midőn a népek még így beszéltek: "Uralkodni akarok - más népek fölött!" Mert, barátaim: a dolgok rendje az, hogy uralkodjék a legjobb, a legjobb pedig uralkodni is akar! Ahol pedig más tanítás járja, ott - hiányzik a legjobb.

Szeretem a bátrakat: csakhogy nem elég a kardcsörtetés - tudni kell azt is, kire ránts kardot! És nemegyszer több bátorság vagyon abban, aki odébbáll, és féken tartja indulatát: hogy méltóbb ellenségnek tartsa meg magát! Csak olyan ellenségtek legyen, aki gyûlöletes, nem pedig megvetendő: legyetek büszkék ellenségetekre: így tanítottam néktek valaha.

Boldogok a feledékenyek, mert a kudarcból is erényt kovácsolnak.

Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészből, csupán tulajdon életrajzát.

És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen.

Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni, mi a boldogság.

Amíg dicsérnek, gondold csak mindig azt, hogy még nem vagy a saját utadon, hanem a másén.

Végül nem azt szeretjük, amire vágyunk, hanem magát a vágyat.

Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.

Egy nép a természet köntörfalazása, hogy hat-hét nagy emberhez jusson. - Igen: és hogy aztán megkerülje őket.

De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.

Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tûnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni.

Éppen ilyen magányos embereknek van szüksége szeretetre, társakra, akik előtt egyszerûek és nyíltak lehetnek, mint önmaguk előtt, akiknek jelenlétében feloldódik a görcsös hallgatás és megszûnik a színlelés kényszere is.

Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: "Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!"

A barátok hiánya irigységre vagy önteltségre utal. Néhány ember a barátait csak a szerencsés körülményeknek köszönheti, hogy nincs oka irigységre.

A szerelem vak, a barátság pedig behunyja a szemét.

Csak mélyen hívő ember engedheti meg magának a vallási kételkedés fényûzését.

Az ember a legbátrabb és a szenvedéshez leginkább hozzászokott állat, önmagában véve nem tagadja a szenvedést: akarja, sőt keresi is, feltéve, hogy megmutatják neki értelmét, a szenvedés Ezért-jét.

A mûvészet az igazságot a hazugság nyelvén mondja.

Szent mûvészet a felejtés!