Friedrich Nietzsche

A téboly az egyes egyéneknél ritka -, de csoportoknál, pártoknál, népeknél, koroknál szabály.

Legerősebb ösztönünknek, a bennünk lakó zsarnoknak nem csupán az ész veti alá magát, hanem a lelkiismeretünk is.

A költők szégyentelenek saját élményeikkel szemben: kifosztják őket.

Az ember nem gyûlöl, amíg még lebecsül, csak ha már magával egyenlőnek vagy magánál többre becsül.

Az ember végtére is vágyait szereti, nem azt, amire vágyik.

Ha morálisan ítéljük meg a létet, megfojt az undor.

Nem szabad valótlan személyeket föltalálnunk, például nem mondhatjuk, hogy a "természet kegyetlen". Megkönnyebbülés, hogy belátjuk: a felelősségnek nincs ilyen központi szerve!

Az ember sorsában adódnak boldog pillanatok - vagyis minden emberi életben vannak boldog pillanatok -, de nincsenek boldog időszakok.

Sokan makacsul nem térnek le az útról, amelyen elindultak, de csak kevesen tartanak eredeti céljuk felé.

Az emberek általában felháborodnak, ha valaki túlzottan egyéni életszabályok szerint él; úgy érzik, ez a rendkívüliség megalázó rájuk, átlagemberekre nézve.

A nagyság előjoga, hogy jóformán javak nélkül is nagyon boldog legyen valaki.

A barátra jellemző, hogy örömünkben osztozik, nem pedig bánatunkban.

Az öngyilkosságra való gondolás erős vigasz: számos gonosz éjszakán jut vele túl az ember.

A szerelem a szerető magasztos és rejtett tulajdonságait hozza napvilágra -, azt, ami benne ritka, kivételes: ennyiben könnyen megtéveszt afelől, ami a szabály benne.

Nem létezik se "szellem", sem ész, sem gondolkodás, sem tudat, sem lélek, sem akarat, sem igazság: mindez hasznavehetetlen fikció csupán.

A logika a következő feltételhez kötött: feltéve, ha vannak azonos esetek.

Az ellentmondani nem tudás valamire való képtelenséget bizonyít, nem pedig "igazságot".

Abból, hogy valami valamiből szabályszerûen és kiszámíthatóan következik, még nem adódik az, hogy szükségképpen következik. Valamely erőkvantumot nem tesz "nem szabad akarattá" a tény, hogy minden meghatározott esetben egyfajta és azonos módon viselkedik. A "mechanikus szükségszerûség" nem tényálladék: mi magyaráztuk bele a történésbe.

Haláleset alkalmával többnyire nem fájdalmunk csillapítása érdekében szorulunk vigaszra, hanem megbocsátandó önmagunknak, hogy olyan könnyen megvigasztalódunk.

Nincs előre megállapított harmónia az igazság kiderítése és az emberiség java között.