Friedrich Nietzsche

Száz zsebe is van egy napnak, ha van mit beletenni.

A hivatás gondolattalanná tesz, ezért roppant áldásos. Megengedett dolog, hogy elsáncoljuk magunkat mögötte, ha hétköznapi gondok, nehézségek fenyegetnek.

Néhány ember azért látszik tehetségtelenebbnek, mint amilyen, mert mindig túl nagy feladatokat tûzött ki maga elé.

A folyam sodra sok hordalékot hömpölyget magával, az erős szellem sok ostoba és zavaros főt.

A nihilistának nincs szüksége arra, hogy logikusnak higgye magát.

Hogy van egy célunk, amelyért nem habozunk emberáldozatot hozni, minden veszélyt vállalni, minden rosszat, sőt akár a legrosszabbat magunkra venni: ez a nagy szenvedély.

Akinek a látása romlik, az egyre kevesebbet lát; aki rosszul hall, az mindig valamivel többet hall az elhangzottaknál.

Ha emberek rávehetők a nyilvános elkötelezettségre, akkor már többnyire vállalták a belső elkötelezettséget is; a továbbiakban következetesnek akarnak látszani.

A "csorda", "tömeg", "társadalom" megfeledkezik a szerénységről és kozmikus, metafizikus értékekké fújja fel igényeit.

Az életkort nem lehet intézményesen kiküszöbölni. A betegséget sem. A bûnt sem.

Szélsőséges helyzeteket nem mérsékeltek váltanak föl, hanem megint csak szélsőségesek, ám ellenkező előjelûek.

Még mindig jobb a házasságtörés, mint a házassághajlítás, házassághazudás! - Ezt mondta nekem egy asszony: "házasságot törtem, igaz, de előbb a házasság tört meg - engem!"

Embertelen dolog áldást mondani ott, ahol megátkozzák az embert.

Vannak olyan igazságok, melyeket a legjobban középszerû elmék ismernek fel, mert azok nekik felelnek meg a legjobban.

Ha előre akarjuk tudni az átlagember cselekedetét, el kell fogadnunk a feltevést, hogy mindig a legcsekélyebb szellemi erőfeszítés árán akarja egy kellemetlen helyzetből kivágni magát.

Aki eltér a hagyománytól, az a szokatlan dolgok áldozata; aki megmarad a hagyománynál, az a hagyomány rabszolgája. Mindenképpen tönkremegy.

Elfelejtjük bûnünket, ha meggyóntuk valakinek, ám az illető általában nem felejti el.

Azt hiszem, hogy a mûvészek gyakorta nem tudják, mihez is értenek a legjobban, mert túl hiúak, és értelmük valami büszkébb dologra irányul, mint azokra a kis palántáknak látszó valamikre, amelyek újonnan, különösen és szépen, valódi tökéletességben sarjadhatnak az ő talajukon.

Öröm és bánat (...) úgy bogozódnak össze, hogy aki a lehető legtöbbet akarja az egyikből, az a lehető legtöbbet kénytelen elfogadni a másikból - (...) aki bele akar tanulni az "egetverő ujjongásba", annak készen kell állnia a "halálos lehangoltságra" is.

Vizsgáljátok meg a legjobb és legtermékenyebb emberek és népek életét és nézzétek meg, hogy a büszkén magasba terebélyesedő fa vajon meglehet-e rossz idő és viharok nélkül: hogy a kedvezőtlen körülmények és akadályok, mindenféle gyûlölködés, féltékenység, önzés, bizalmatlanság, keménység, bírvágy és kegyetlenség nem a legkedvezőbb körülmények-e, amelyek nélkül aligha lehetséges számottevő gyarapodás még az erényekben sem? A méreg, amelybe a gyöngék belehalnak, csak erősíti az erőseket - és ők nem is nevezik méregnek.