Radnóti Miklós

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

A búnak áttetsző tiszta hajnalán te vagy a föld, a test, a vér és terajtad kívül minden csak játék.

Egy hétig folyton ittam, így lettem józanabb.

Te állandó vagy bennem e mozgó zûrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.

Hazajött a kedves. Szemében hajnali csókunk örömével s kora csillagokkal az ajka között.

Már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.

Violák és sok más virágok nyíltak ki bennem. Fehér klárisok sápadnak szememből a csuklód köré lassan peregnek a kezeiden és már ujjaid hegyén csillognak amikor lecsókolom őket mert az ujjaid csúcsán kezdődik és végződik az élet.

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.

Szavakkal játékos életem mellédkuszik és átölel virágos karjaival mint a kánikula ott lenn a nezőkön az örjöngő napot öleli valami rettentő csudába!

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért, mert csillaghullás van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem.

Mellettem alvó, szívemre hajló jó nyugalom vagy, csöndesen dobogó,

Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben...

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is.

Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.

Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.

Csak jöttem némán könnyes folyókon hullató ligeteken és zokogástól rengő réteken is némán keresztül csak a sírásom csorgott száz arcomon mely már halovány mint a hajnali holt hold mely szégyen a hajnali hajnali égen.