Radnóti Miklós

A jégcsap egyre nyúlik, a csöppje már nehéz, egy-egy kis tócsa pattan s szelíden égrenéz.

Belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva.

Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízü vagy, olyan vagy, mint a mák,

S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?

Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, ó, semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad.

Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.

Pillantásodtól nő a fû, kihajt a száraz ág és tőled piroslik a vér. Ha meghalsz, meghalok; porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.

Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bûzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.

Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.

Ha megharagszol, ép olyan vagy mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.

Fegyver s szerszám a toll.

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő.

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.