Radnóti Miklós

Az őseimet elfelejtettem, utódom nem lesz, mert nem akarom, kedvesem meddő ölét ölelem sápadt holdak alatt és nem tudom elhinni néki, hogy szeret.

Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli - marja a hegyek felől a szél: ébredő utak között, színes vetések és virágos mákföldek fölött lengetem hajnali szomorúságom.

És mégis álmaimban gyakorta száz karom van, s mint álombéli Isten szorítlak száz karomban.

Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes, légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.

Kihûlt már, fekete a parázs; bennem még lánggal ég a tüzes harapás!

Napjaim tetején ülök, onnan lóg le a lábom, hajamon hófelhő kalapoz és szavaim messze, kakastollak közt portverve menetelnek!

Az ember egyre vénül, verset ír, tanít... "Csak ülj a földre és beszélj az égre." S nem ül le. S nem beszél. Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.

Én én vagyok magamnak, S neked én te vagyok. S te én vagy magadnak. Két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal, beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül. Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.

Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Õrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!

Szomorúbb vagyok a parti fûznél és szép szavakkal szeretlek mégis pedig te szebb vagy a százszorszépnél és az egyszerûbbnél is egyszerûbb.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog a napfény, egyszerû szavakkal hódolok néked és szeretlek, ahogyan csak a fûz szeretheti a bágyadt folyót.

Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek.

S kacsintok mégis én, mert tudom, minden hiába, nem vénülünk mi már, mert ügyetlen volt a bába, megnyomta egy kényeske helyen akkor fejünk s ez felment minket attól, hogy felnőttek legyünk s bár minden évvel munkád tudósi becse nő, én mégis így köszöntlek: szerbusz, te csecsemő!

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa...

Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcokat néztem. A nagy életmûvek mind ezt bizonyítják... és ahogy születtem, - mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat.

Négy éve még, november tetején így, a madárlátta lány karolta nyakam, aki asszonyom ma és dolgos, gondlátta szeretőm már.

Fölemelt karral álltam az ég alatt és teli volt a rét csillaggal és katicabogárral!

Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.