Szabó Magda

Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.

Egy pár éves gyereknek csak reakciói vannak, nincsenek még érvei.

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.

Végül mind kigyógyulunk a nagy érzelmekből. Egyeseket az élet gyógyít ki, másokat a halál.

Még nem tudom, mi vagy nekem, áldás, vagy büntetés. De elfogadlak, mint erem e lázas lüktetést. Hát vonj a sûrû méz alá, míg szárnyam-lábam befenem, s eláraszt villogó homállyal az irgalmatlan szerelem.

Tanuld meg, annak, aki győzött, mindig igaza van, és meglepően sok minden lehetséges, ami másoknak tilos.

Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz.

Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted.

Hajolj felém, tanulj meg engem, próbáld meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.

Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.

Az ember néha, nagy fordulatok pillanatában, érzi is, mint valami hirtelen támadt testi elváltozást, hogy egyszeriben megfordult a sorsa.

Olyan tökéletesen az vagy, akinek lenned kell, az egyetlen, aki megnyugtat, hozzám illik. Olyan tökéletesen, rés nélkül szeretlek.

Az ember fél a saját boldogságától, mert egyszerre lesz mit elveszítenie.

A boldogság a hétköznapok üzemzavara, a teher, a nehézségek, a különféle megpróbáltatások jelzik a létezés tényét, meg a csalódások, a felfordulás.

Az élet egészét számítva az öröm vagy a békés nyugalom természetellenes állapota csak annyi, mint mikor szusszan egyet az igásállat, elnyúlik a szalmán, eszik, s azt reméli, talán ehetik-ihatik még másnap is.

Minden anyagi kínod attól van: nem adhatsz nekem eleget; minden depressziód a talán sohasem megvalósuló remények, törekvések, az elmúló élet miatt; hogy ha ilyen hibátlan, tökéletes kapcsolatban élünk, miért nincs minden tökéletesen rendben körülöttünk. Mit mondtam, mit mondhattam volna. Boldogok vagyunk - még így is. Ki lát a jövőbe? Az egyetlen, amit tudok, hogy ketten leszünk az életben is, a halálban is.

Hová lesz a halott? Milyen iszonyú önfegyelemre kényszerít a materializmus, milyen jó lehet hívőnek, spirituálisnak!

Egyszer mindenki előtt megáll a lehetőség hószínû paripája, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk.

Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal.

A politika nem ismer indulatokat, csak érdekeket.