Szabó Magda

Miért van a szóknak akkora hatalma? És az embernek, aki mondatokká fûzi, miért van nagyobb ereje a puszta gondolataival, mint a karddal kapott seb? A kard sebe nem mindig halálos. De a szóké...

Az ember nem felejt el semmit, (...) és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák.

Az ember múlhatatlan ezen a földön, addig él, míg valaki emlékezik rá.

Minek tanítanak olyan hülyeségeket az iskolában, hogy jótét helyében jót kell várni? Az ember komolyan veszi, iparkodik, reménykedik, aztán nem történik semmi.

Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgást? Alig számít annak a derûs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe.

Ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben! Nem ok nélkül kaptad.

A valóság súlyosabb és igazabb, mint az elképzelés vagy a tudat.

Tanuld meg, hogy amíg élsz, addig nem késő semmi.

A boldogtalan emberről könnyû azt képzelni, gőgös.

Ez egyébként is olyan világ, amiben a legokosabb kihalni.

A gyermek bizonyos szituációban nem csak kapocs, bilincs is.

Vannak kijelentések, amelyek valamiképpen megrögzülnek a levegőben, s egyszer, egy váratlan pillanatban előkerülnek, megszólalnak maguktól megint, s akkor már van értelmük, mert valami titokzatos közegben kivárták az időt, míg a szellem megérett a befogadásukra.

Nem lehet az életet selyemkesztyûben és báliruhában végigcsinálni.

Gyönyörû október van, és a születésnapom, megajándékozom magam a legnagyobbal, ami valakinek adható: megrögzítem hûtlen emlékezetemnek a romladékony, múlékony, keserves és édességes Pillanatot.

Az érkező rossz hangsúllyal, rossz kiejtéssel próbálkozó közeledését mindenütt mosoly fogadja.

Miért van a szavaknak olyan feszítő erejük, mint a fizikai vágynak, miért van, hogy ha egy kislány valamikor azt olvasta, hogy "a borszínû tenger alszik", hiába látta azóta a vikingek zöld óceánját, hiába úszott a hajója a Tirrén-tengeren vagy a Finn-öbölben, azt érzi, belehal, ha nem látja meg, milyen az a borszínû tenger?

Milyen borzasztóan könnyû a fiatalnak, ha a legkonkrétabb és legobjektívabb nehézségei vannak is, pusztán amiatt, hogy olyan elképesztően teherbíró, és még annyi ideje van mindenre, s milyen tragikus, hogy az ember erre csak akkor jön rá, mikor rég mögötte már az ifjúság.

A szellem erős, és a test csak a szolgája, (...) az akarat és az érdeklődés lebírja a gyöngeséget.

Hogy a láb botladozik, mindennapos élmény. Ám van olyan perc (...), amelyben az utas azt érzi, botladozik a lelke, a lélek, amely megszokta az egyenletes élményeket.

Nincs halott, aki holtnak hatna egy múzeumban, ott minden mûtárgy, még a csontváz is.