A civilizációk nemzedékről nemzedékre nagy emlékmûveket kezdtek építeni, annak tudatában, hogy nem élik meg, hogy elkészüljenek. A hagyatékukkal azt üzenik: "Ezt alkottuk, amikor itt voltunk. Magunknak és nektek."

Kapcsolódó idézetek

1. Ha csak a természetet nézed, az életnek nagyon határozott célja van, és ez egy alapvető cél. Megismételni, reprodukálni, ennyi. Reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni. És mi mégsem látjuk ennyire egyszerûnek az életet. Mûemléket építünk az örökkévalóságnak, csináljuk a dolgainkat, nem igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy csak reprodukáljunk és meghaljunk. Inkább az érdekes számunkra, hogy emlékmûvet emeljünk magunknak, hogy te is tudd, hogy én itt voltam. Ugyan már, nagy ügy. Itt voltunk mindannyian.
2. A civilizáció is "mesterséges" világ, "képződmény", védőburok, amelyet álmokból és mítoszokból, gondolatokból és tudásból, értékekből és hitekből, tapasztalatokból és elképzelésekből szőtt az emberiség, és amellyel körülvette magát, hogy védekezzék egy idegen világ veszélyeivel, félelmeivel és szorongásaival szemben. Egy olyan világgal szemben, amelyben nemcsak fizikai túlélésért, hanem reményért és szabadságért, harmóniáért és az élet értelméért is küzdeni kell. És lehet. Hankiss Elemér
3. A civilizáció élet és halál kérdése. Ez így kicsit fellengzősen hangzik, de valószínûleg igaz. Az emberek és emberi közösségek nem tudtak volna megélni ezen a bolygón, ha nem vették volna magukat körül - nem pusztán váraik, városaik és házaik falával, fegyverekkel, szerszámokkal, törvényekkel és intézményekkel, hanem - szimbólumok védőszféráival is: mítoszokkal és vallásokkal, hiedelmekkel és értékekkel, eszmékkel és teóriákkal, mûalkotások ragyogó csillagképeivel. Egyszóval, egy briliáns konstruktummal: civilizációjukkal. Hankiss Elemér
4. Mindannyian építünk valamit. Erről szól az életünk. Kell valami, ami a miénk. Megmarad vagy velünk jön, mikor elmegyünk, és nyomunk sem marad. Ki tudja, hogyan van elrendelve. De ez már nem is a mi dolgunk. J. J. Stalter
5. Vigyázni kell a régi, szép dolgokra, kislányom! (...) Ha elvesznek, eltûnnek, honnan fogjuk tudni, hogy az őseink mennyit és milyen odaadással dolgoztak rajtuk? Akkor hiábavaló volt a küszködésük, noha közben miránk is gondoltak, hiszen az utókornak emelték ezeket az épületeket, készítették a szobrokat, festményeket. Nos, mi vagyunk ez az utókor! Tehát tartozunk nekik annyival, hogy vigyázunk mindarra, amit létrehoztak... ha már mi most nem is iparkodunk annyira, hogy maradandó dolgokat alkossunk. Fábián Janka
6. Egész életünket úgy éljük le, hogy próbálunk alkotni valami maradandót, valamit, aminek értelme és célja van, de ehelyett leginkább falakat emelünk. S amikor ráébredünk, hogy hidakat kellett volna inkább létrehoznunk, akkor már túl késő. Robert Lawson
7. A világ nem civilizációk vagy kultúrák, hanem azok összecsapása előtt áll, akik hidakat akarnak építeni, illetve akik inkább egy ellentétekkel teli világot szeretnének, akik keményen dolgoznak a gyûlölet terjesztésén és a megosztásunkon. Noha a hídépítők munkája kétségkívül nehéz, minden generációban vannak olyanok, akik a hitüknek megfelelően élnek, és akik készek és képesek megtalálni a közös nevezőt. Souad Mekhennet
8. Beköszönt egy új évszak, egy új év, az élet megy tovább, az emberek elkezdenek felejteni. Néha azért, mert nem tudnak emlékezni, néha pedig azért, mert nem akarnak. Fredrik Backman
9. Az építészet is úgy keletkezett, mint akármelyik írás. Ábécének indult. Felállítottak egy követ, ez volt a betû, ahány betû, annyi jel, és minden jelen egy-egy gondolatcsoport, mint oszlopfő az oszlopon. Így tettek az ősi népfajok, mindenütt, egyazon időben, az egész föld kerekén. Victor Hugo
10. A civilizáció (...) arra készteti az embereket, hogy szorosan összefonódó csoportokba álljanak össze; ezt a célját csak úgy érheti el, ha állandóan fokozza a bûntudatot. (...) Ha a civilizáció szükségszerû fejlődési folyamat a családtól az emberiség egészéig, akkor (...) a szeretet és a halál ösztönének örök küzdelme miatt e folyamat szorosan összekötődik a bûntudat növekedésével, amit egy bizonyos ponton túl az ember már alig tud majd elviselni. Sigmund Freud