A csend függővé tett. És egy idő után elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy másvalaki is lehet a házban, hogy megzavarhatja a némaság falát, amellyel körülvettem magam.

🌿 Egyszerűség 🔮 Jövőkép

Kapcsolódó idézetek

Magamban élő, furcsa, vad gyerek voltam. Kifelé megneveltek, s ezáltal sokszor becsaptam a környezetemet, kik kedves buzgósággal fáradtak azon, hogy eloszlassák magányomat, s nevettetésemre sokféle mókát kieszeltek. Nevettem nekik, szorgalmasan és udvariasan, de belül egészen egyébre gondoltam, és nem figyeltem rájuk. Éltem a magam külön belső életét, s mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, lassan megnőtt ez a bennem lakó élet, széles lett és nagy, mint egy fekete vadaskert, és fallal zárta el tőlem azokat, akikkel együtt éltem. Wass Albert
Soha nem éreztem ilyen vágyat az otthon után. Amíg messze voltam, valahogy kibírtam nélküle, de ahogy bekerültem vonzási körébe, már nem tudtam szabadulni a gondolatától. Lakatos Menyhért
Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
Egyszerre úgy érezte, képtelen hazamenni, képtelen rá, hogy egyedül legyen a boltíves szobában, és álmatlanul feküdjön az ágyban. Beszélnie kell valakivel, akárkivel és akármiről, agyonütni az időt addig, amíg úgy nem érzi, hogy állva elalszik. Szilvási Lajos
A kitaszítottság, a kívülállóság hangja volt. Az a pulzálás volt, ami ott lappangott mindenben, és soha nem engedte, hogy megfeledkezz arról, hogy idegen vagy, hogy soha nem érinthetsz meg semmit, mert fáj. Olyan érzések, amelyeket nem lehet szóban kifejezni, most kiömlöttek az erősítőkből és betöltötték a termet.
Csendben pihentem, és éreztem, ahogy a nyugalom magához ölel. Egyedül voltam, de nem magányosan. Akkor jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Az egyedüllét érzése valami hiányából fakad az életemben; azt jelentette, szükségem van valamire vagy valakire ahhoz, hogy teljes legyek.
Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogy ha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész mûvészetemet is. Oscar Wilde
Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden. A bizonytalanság szertefoszlott, a szavak maguktól törtek elő, és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...) Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna, mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna. A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre - nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -, és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak, de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó, s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet. Erich Maria Remarque
Az utóbbi időben kezdte hozzászoktatni magát, hogy akihez csak lehetett, beszélgetés közben hozzáért, lehetőleg úgy, hogy véletlennek tûnjön. Érezte, hogy az érintéssel valamit átad a másik embernek, valami nem könnyen megnevezhető dolgot, aminek következtében a kapcsolat megváltozik közöttük: mélyebb, meghittebb, valódibb lesz. Ara Rauch
Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tûnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyûlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.