Ugrás a tartalomra
A haldoklás (...) nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.
Kapcsolódó idézetek
-
A felejtés is csak az emlékezés egy formája. Ha az ember semmit sem felejtene el, képtelen lenne emlékezni valamire. A felejtés egy óceán, amely körbeveszi az emlékezet szigeteit. Vannak benne áramlatok, örvények és zátonyok. Olykor homokzátonyok tûnnek fel a szigetek közelében, máskor pedig eltûnik valami. Az agyban is létezik árapály.
Katharina Hagena
-
Az emlékek néha megmaradnak, csak az élet rohan tovább. Rohan, mint egy viharzó áradat, kegyetlenül magával sodorja a reményeket, az ifjúságot, a boldogságnak még az illúzióját is.
-
A szerelem elhomályosítja az ember látását - de miután elmúlik, tisztábban lát, mint valaha. Olyan, mint az apály idején visszahúzódó víz, megmutat mindent, amit elhajítottak és a mélybe süllyesztettek: törött üvegeket, régi kesztyûket, rozsdás üdítősdobozokat, megrágott haldarabokat, csontokat.
Margaret Eleanor Atwood
-
A haldoklás csak ritkán könnyû, bármit szeretnénk is gondolni róla. A testünk nem hajlandó küzdelem nélkül elengedni az életet: belekapaszkodik. Nem úgy halunk meg, hogy mondunk még néhány magvas gondolatot a bennünket könnyes szemmel körülálló családtagoknak, aztán kileheljük a lelkünket. Ha nem rángatózva, fuldokolva vagy köhögve múlunk el, és nem is kómában, akkor fokozatosan kell elsorvadnunk: a hús lassan elfogy a csontjainkról, a bőrünk és a szemünk sötétsárga színûvé válik, ha a májunk is felmondja a szolgálatot, aztán a hangunk elfogy, míg aztán a véghez közeledve már annyi erőnk sem marad, hogy kinyissuk a szemünket; mozdulatlanul fekszünk halálos ágyunkon. Egyedül ziháló lélegzetünk árulkodik arról, hogy még élünk.
Henry Marsh
-
A lassan folydogáló víz a mulandóság melankolikus érzését keltette fel a lélekben. Minden elmúlik, (...) elmúlik nyomtalanul. Az emberek olyanok, mint a vízcseppek ebben a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?
William Somerset Maugham
-
Az élet haldoklási folyamat.
Vavyan Fable
-
A könnyek önmagukért beszélnek, és amikor azt hisszük, hogy már mindet elsírtuk, még mindig csorognak, és amikor azt hisszük, hogy az életünk már csak egy hosszú séta a Fájdalom Völgyében, egyszer csak felszáradnak a könnyeink. (...) Mert ráébredtünk, hogy aki elment, nem vitte magával a napot, és nem hagyott maga mögött sötétséget. Csak elment, és minden búcsú magában hordozza a reményt.
Paulo Coelho
-
Az idő a történések folyama és sodró árja. Minden, mihelyt feltûnt, már el is sodródott. Majd másutt bukkan fel, de az is csakhamar elsodródik.
Marcus Aurelius
-
Minden elmúlik egyszer (...). A harag, a csalódottság, a félelmek, az örömök, a fáradtság. Amik az utolsó pillanatig megmaradnak, azok a szeretteinkkel kapcsolatos emlékeink, akár életben vannak azok, akikről szólnak, akár nem.
-
Az emlékezet olyan, mint egy faház padlózata, néhány deszka lassan elkorhad, de ránézésre még nem különbözik a többitől, te bátran lépkedsz, aztán az egyik váratlanul lesüllyed, eltûnik, s magával rántja a körülötte lévőket a mélybe, ahová te már nem érsz el. S ahogy múlnak az évek, úgy tátong egyre több szakadék az emlékezeted padlózatán, s te egyre óvatosabban mozogsz, hogy a szaporodó örvények a mélybe ne rántsák azt a néhány emléket, amit még őrzöl.
Susanna Tamaro