A költő a romlásról beszélt, amely az élet központi eleme, a féreg a rügyben, a hervadt rózsa érzékisége, nyílt és lágy, oly távol a virágzástól, az élettől, hogy a puszta érintés is tönkreteszi, a levelek lehullanak, látszik a mezítelen szár, amelyben a mag sarjad.

Kapcsolódó idézetek

1. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök: a halál-e vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy túl a határon? Vajda János
2. Hervadva húll már a levél a fáról, És elszállt a virágok illata: Igy tûn el az öröm, csak múlt bujáról Meg nem feledkezik a szív soha. Eötvös József
3. Az élet meghalás, hiába szépítjük. (...) Bûzlik is tőle, mármint az élet. Ha másképp érezzük, elfogultak vagyunk. Thomas Mann
4. Ó ne szeress, ó ne, szegény halandó! Földi virágból fonsz remény-füzért, S a föld virága múló, hervadandó, Lehull, ha nyílt, ha néhány perczet ért. Hegedűs István
5. Az ember könnyen megfeledkezik róla, hogy fiatalon mindent másképp lát, minden sokkal szebbnek tûnik. (...) A romlás hirtelen következik be, a világ egyik napról a másikra hullik darabokra. Per Petterson
6. Az embernek napjai olyanok, mint a fû, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. Biblia
7. A szerelem elmúlik. (...) Meghal, elhalványul, kiszárad és elsodródik, mint a száraz levelek a szélben. Richelle Mead
8. A magány olyan, mint egy Árva harmatcsepp egy levélen. A kis szél is rezgeti, A levelet meglibbenti, Egyensúlyát, ó, elveszti, A földön porrá zúzódik. Dinnyés József
9. Midőn a hervadás és rohadás folytán a gyöngéd virágot néhány porszemmé, az emberi és állati testet maroknyi földdé látjuk leolvadni, ne gondoljuk, hogy az azokat egybetevő anyagrészecskék elenyésztek, megsemmisültek; csak kiléptek a régi összeköttetésből, hogy egy ujba menjenek át; szárnyakra kelve szétoszoltak a levegőben, hogy uj életnek adjanak eredetet. Mentovich Ferenc
10. A vers: felérző csönd, felvérző emlék, Echó, ki holt sikolyra visszazeng még; Forrás, mely hûsen, hő mélyből szakad.