Amikor a szülők úgy érzik, hogy most haladéktalanul valamiféle ajándékot kell adniuk a kicsinyüknek - megjegyzem, ennek az érzésnek a megjelenése éves ritmust követ, valószínûleg hormonális és genetikai alapon -, szóval, amikor az érzés elhatalmasodik, rendszerint már karácsony előtt néhány héttel, a szülők különböző válogatottan káros csemegéket, például szaloncukrot, csokifigurákat, mákos bejglit, valamint sokféle ugyancsak ártalmas anyagból készített játéktárgyat szereznek be, de azt nem adják oda azonnal a gyermeknek, hanem eldugják (egy darabig még egymás előtt is rejtegetik, hogy miért, az rejtély). Az ajándékozási késztetés persze ilyenkor már oly erős a felnőtt egyedekben, hogy jóval a megajándékozás előtt elkezdenek beszélni róla a kicsikének. De nem azt mondják, hogy vettem neked izgalmas ajándékokat, csak egyelőre még egyedül szeretném nézegetni őket, mert te úgyis gyorsan elrontod mindet, és akkor én már nem tudok velük játszani. Nem, szó sincsen nyílt, egyenes beszédről. Helyette elkezdik kiépíteni a Jézuska-hiedelmet. Ha csak azt mondanák, ugye, hogy kapsz majd tőlünk valamit, azon nem lehetne töprengeni túl sokat, hiszen a szülők a gondozási viselkedés során gyakran ajándékoznak ezt-azt a kicsinek. Ehelyett inkább siránkozni kezdenek, hogy biztosan szeretnél kapni valamit, drágám, de mi nem tudunk adni neked semmit, nincs nekünk arra pénzünk, majd "hoz a Jézuska".