Amikor egy katona lelkét beszennyezi az első vér, minden kétsége feloldódik a sürgető vágyban, hogy a lelkiismeretét kikapcsolja, és a brutalitásnak jelentést adjon. És ezzel a jelentéssel mi meg is ajándékozzuk őket. Ez lesz az ellenség.

Kapcsolódó idézetek

1. Olykor megtörténik, hogy aki addig a harcos oldalán harcolt, egyszer csak az ellenségévé válik. A harcos első reakciója a gyûlölet, de tudja, hogy a vak katona veszít a csatában. Ezért inkább az együtt töltött kellemes időszakra gondol, s próbálja megérteni, mi vihette egykori szövetségesét erre a hirtelen döntésre, s vajon milyen keserûségek gyülemlettek fel a lelkében. Keresi az okát, hogy társa miért tett le közös szándékukról. Senki sem egészen jó vagy rossz. A fény harcosa erre gondol, amikor látja, hogy új ellenségre tett szert. Paulo Coelho
2. Azt mondják, a fronton a legelső halál a legborzalmasabb. Amikor először hal meg a szemed előtt egy társad, amikor először ölsz meg egy ellenséges katonát, és belenézhetsz halott, üvegessé vált szemébe. Utána a szánalom, a félelem és a bûntudat érzése olyannyira eltompul, hogy az ember teljes lelki nyugalommal képes enni a konzervét egy hulla mellett.
3. A katona alighanem a legegyszerûbb lény a világmindenségben. Amikor félni kell, félünk, amikor bánatosak vagyunk, bánkódunk, amikor nevetnünk kell, nevetünk. Nem, nem feledkezünk el semmiről, a háború minden napja súlyos teherként telepszik a lelkünkre, és valamikor majd négyszemközt kell maradnunk az emlékeinkkel, de ma még semmi gondunk ezzel. Élünk, mi kell még? Arkagyij Babcsenko
4. Egy ellenség mindig a gyenge oldalunkról árulkodik. Ami jelentheti azt, hogy félünk a fizikai fájdalomtól, de a győzelem idő előtti érzését is jelentheti, vagy azt a vágyat, hogy felhagyjunk a harccal, mert úgy találjuk, nem éri meg. Paulo Coelho
5. A háború először a remény, hogy utána jobb lesz; aztán az elvárás, hogy a másiknak rosszabb lesz; aztán az elégedettség, hogy tényleg nem lett jobb neki; s végül a meglepődés, hogy mindenkinek rosszabb lett. Karl Kraus
6. Besokalltam. A fronton is előfordul ilyesmi. Egyszerre csak a katona elhajítja a fegyverét, virágot tép, a hajába tûzi, vagy a fogai közé harapja, és vihorászva az ellenség felé indul, hogy megossza vele a felismerést: baromság ez az ölősdi, testvérem! Vavyan Fable
7. Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. (...) Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az észszerûség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Yann Martel
8. Harci tankként törünk előre, célokat valósítunk meg; sőt ha kell, ugyanebből a páncélból időről időre letörünk egy darabot, hogy beburkolózhassunk azért, hogy biztonságban legyünk. Hogy senki se bánthasson. Hogy ne férjenek hozzánk. A lelkünkhöz. (...) Mert az életet végigcsinálni csak sértetlenül, védve jó. Oravecz Nóra
9. Hős az, aki a félelmét pozitív energiává tudja változtatni. A hős meglovagolja a félelmét. Egy katonának a legkínzóbb félelme, hogy félni fog. Alexander Sutherland Neill
10. Ha az ember megszúrja az ujját és az vérezni kezd, akkor a szervezetünk azonnal kitermel olyan anyagokat, amik a vérzést elállítják, s a sebet begyógyítják. Másnap már nem érzünk belőle semmit. Na most a lelki sebeinkkel is így vagyunk, sőt tulajdonképpen még cifrábban. Mert nemcsak hogy begyógyulnak azok a sérelmek, bukások, balszerencsék, pofonok emlékei, amelyeket elszenvedtünk az életben, hanem mûködik bennünk, a szervezetünkben valamilyen megszépítő indulat, valamilyen olyan erő, ami átkölti a rajtunk esett szégyent, vagy azt a kudarcot, amit vallottunk. Örkény István