Amikor gyerek voltam, tudományos eszközökkel pontosan mérni tudtam, ki az, akit befogadnak, és ki az, akit nem. Nevezzük ezt cipőfûző-módszernek. Mindjárt ezt is elmagyarázom. Egy csomó gyerek megy haza az iskolából. Beszélgetnek, kiabálnak, viccelődnek. Tudjátok - srácok. Egyikük letérdel, hogy megkösse a cipőfûzőjét. Ha a csoport megáll és bevárja - még azok is, akik nem látták, hogy letérdel -, ez azt jelenti, hogy az illető gyereket befogadták.

Kapcsolódó idézetek

1. Az iskola, az a ruhatár, ahová gyermekeinket elhelyezzük, hogy fegyelmezett, erkölcsös, munkára motivált felnőttként kapjuk majd egyszer vissza, azt hiszi, hogy neki az a dolga, hogy a kis fejekbe minél több információt töltsön. Mivel ezt a mechanikus folyamatot a gyermekek kezdeményezőképessége, természetes aktivitása igencsak akadályozza, ezért a legtöbb iskola amolyan fegyelmező intézménnyé is alakult, ahol a kívánt célt, ha kell, erőszakkal is elérik. Pedig az iskolának afféle gyermek-"törzsnek" kéne lennie, kisebb-nagyobb bandákkal, ahol jó lenni, ahol mindenkit szeretnek, segítenek, ahol a gyermek, ha szükséges, érzelmi támaszt és vigaszt kap. Mellesleg persze tanulhatna is valamit, de ha egy tizenéves igazán meg akar valamit tanulni, azt rendszerint sokkal gyorsabban teszi, mint azt az iskola képzeli. Csányi Vilmos
2. A gyerekek természetes módon tudnak a flow állapotába kerülni. Azért tanulnak gyorsan, mert izgalmasnak találják a tanulást. Egy csecsemőnek nem kell fizetni, hogy megtanuljon beszélni vagy járni, természetes késztetés él benne, hogy tökéletesítse a tudását. Amikor azonban bezárjuk őket az iskolába, ahol ülniük és hallgatniuk kell, az nem természetes számukra. Mindez a felnőtt-világ félreértése arról, hogyan tanulunk. Csíkszentmihályi Mihály
3. Az iskolában annak alapján mérik az intelligenciát, ki milyen hatékonysággal képes tényeket megjegyezni, majd számonkéréskor visszaböfögni. Én ezt "mentális hányásnak" nevezem. Ruby Wax
4. A gyerekek született panteisták,világlátásukat még nem terelte valamilyen szokványos mederbe a kultúra vagy a nyelv. Az ő szemükben még isteninek tûnik az egész titkokkal és erővel teli világ. (...) Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: "fa", és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.
5. Egy olyan társadalomban, mint a miénk, folytonosan megmérettetik az ember. Az, ami oly vidáman indul, mondjuk egy óvodai cipőbekötő-diplomával, később felvételi, érettségi és záróvizsgákban, pályázati és értékelő interjúkban, assessmentekben és tenure trackekben csúcsosodik ki. Ha valaki nem üti meg a mércét - megbukik, nem jut be, kudarcot vall -, annak gyorsan híre megy, és ezzel a kockázattal feszülten, szorongva nézünk szembe. És eddig csak a hivatalos, nyilvános erőpróbákról szóltunk. Sok vágyunkról és törekvésünkről talán senki sem tud, és ezek is csalódásba, kiábrándulásba torkollhatnak. Douwe Draaisma
6. Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről! Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk, "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon; hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk, hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak! Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak! Brené Brown
7. Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hûvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek. Vekerdy Tamás
8. A kisgyerek számára a kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát. Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen? Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők, merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni? Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen? Vida Ágnes
9. Azok a dolgok, amiket meg tudunk mérni, nem mindig pont ugyanazok, amik igazán fontosak lennének a számunkra. Könnyû megmérni, hogyan boldogulnak a diákok a feleletválasztós tesztekkel. Egyáltalán nem könnyû azonban megmérni a kritikai gondolkodást, a kíváncsiságot vagy az egyéni fejlődést. Azzal, hogy megpróbálunk növelni egyetlen, könnyen mérhető számot - például a teszten elért pontszámot vagy a napi lépésszámot -, nem mindig jutunk közelebb ahhoz, amit valójában el akarunk érni.
10. Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De amíg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerûen azáltal, hogy számít rá és várja. John Steinbeck