Angolhon. Hidak és ködök. Sok kormos kémény füstölög. Kastélyok, parkok, lapdatér, mért legelőkön nyáj kövér.

Kapcsolódó idézetek

1. Londonban nagy a köd és sok a komoly ember. Hogy a nagy köd van a sok komoly embertől, vagy a sok komoly ember van a nagy ködtől, azt nem tudom. Oscar Wilde
2. Az ember lelke olyan, akár egy magára hagyott óangol ház, parkkal. Látszólag lakatlan, és mégis eleven; ám furamód ködlő, fehérellő, el-elsuhanó lények népesítik be. Másfélék leledzenek a pincében, a padláson, a szalonban s a hálószobában, és megint másfélék a smaragdra nyírt gyepen, az ódon fák odvában és a tövises cserjésben. Vavyan Fable
3. Lőpor-szagú ködök lepik a jövendőt és a hazámat. Fehér itt is a nyírfa kérge, pillangó jár a gyöngyvirághoz. S mégis: minden virágharanggal, illattal, színnel, fénnyel, hanggal a régi erdő húz magához. Wass Albert
4. Szürke, hideg tél jött. A völgy felett az ég kémények füstjétől mocskolódott. Közelebb bújtak egymáshoz a házak, a kutyák hallgattak, csak a hó ropogott, ha le-lezuhant egy-egy ház tetejéről, vagy csizma lépkedett benne. Arcnélküli emberek jártak az utakon, azok is ritkán, boltba, kocsmába. Villanyok égtek, az udvarokra mint egy mocskos lavór vizet löttyintették ki az ablakok a negyven wattos égők fényeit. Van a világnak vége. Ilyen lehet. Jónás Tamás
5. Elaludni készül a nyár, Ködök lusta fellege száll, Hûvösebb az éjszaka már. Vigyázz rám! Dés László
6. Hajam derére tûz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét. Juhász Gyula
7. Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai. Erich Maria Remarque
8. Valahol pásztortüzek gyúlnak, És a lángok az égbe nyúlnak, A feledés homálya lassan elmossa a múltat!
9. Hosszu fütty fonja át füstezüst homlokát, karcsu, rőt háztetők s csengettyûk Párizsát. Victor Hugo
10. Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hû barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Francois Villon