Lőpor-szagú ködök lepik a jövendőt és a hazámat. Fehér itt is a nyírfa kérge, pillangó jár a gyöngyvirághoz. S mégis: minden virágharanggal, illattal, színnel, fénnyel, hanggal a régi erdő húz magához.

Kapcsolódó idézetek

1. Halott virágok illatát nyögik a fák, És megrázkódik a táj. Valami véget ért, valami fáj. Ákos
2. Ezernyi színben ragyog a nap. (...) A fák fehér levelei és virágai gyöngyház színben tündökölnek, és időnként hófehér, puha mannával árasztják el a vidéket. A Fehér Fák Ligetét övező rét szivárványszínû, akárcsak a vele szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel megsimogatod a virágok fejét, mindegyik csilingelni kezd. A. O. Esther
3. Ahogyan a megfáradt, aranyszínû fényt adó nap lassan leszáll a fák lombkoronája mögött, a zöld, a sárga, és a vörös színek barnára, majd szürkére váltanak, s végül nem marad más, mint a hold fénye, ahogyan megvilágítja a szemközti hegyoldal tisztásait. És ekkor kezd élni az erdő. A csöndet szinte harapni lehet, minden eltûnik a világból, ami mesterkélt, minden, aminek semmi keresnivalója itt. Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Ami szabad, és ettől gyönyörû. Ami fenséges és tiszteletre méltó. Amihez kellő alázattal lehet csak közeledni. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat. Tomán Edina
4. Kristályos levegő-ár füröszti álom-tested s felém sodorja lassan, míg átkarolhatom. Ahogy fenyőfák tartják ágaikkal a csendet, köd-alakod köré úgy fonódna most karom.
5. Úgy hajlik termete, mint szélben fûzfa ága, Vágyódó sóhajok szállonganak nyomába. Mosolygó ajka közt, ha látod fogsorát, Azt hinnéd, földre szállt a fénylő napvilág. Hószínü homlokán a fürt olyan sötét, Hogy éjbe fordul át a fényes déli ég.
6. Mint a futó évvel lombját kicseréli az erdő, s hull az öregje, a vén szó éppígy hal ki, de ifjú- módra virágzik a nemrégen született, s csupa élet. Quintus Horatius Flaccus
7. Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínû áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. (...) Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bûneit így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bûntelen! Zelk Zoltán
8. Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és mégsem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökkétartó jelenben. Petőfi Sándor
9. Mozdony füstölög, sínek rohannak a szélnek... Fáradt vagyok, szememet recsegő sugarak szúrják, Legyetek jók, ha maradtok, ne sírjatok értem: Huhogó, vén vagonok ropogása köszönti hazámat. Demény Péter
10. A nyár bénítóan hat. (...) Hirtelen minden kizöldül körülöttünk, majdnem egész nap világos van, meleg szellők kergetik egymást a házak sarka körül, akár az újonnan született borjúk. De mindenki megtanulta, nem lehet bízni a melegben, hamis, szökni készül, mindig elhagy. A fák hamar levetkőznek ezen a vidéken, úgy hullajtják le a leveleiket, mint ahogy más kibújik a hálóingéből, a napok egyre rövidülnek. Gyorsabban, mint ahogy bárki is számítana rá, megérkezik a fehér tél, kitörli a többi évszak színeit, a világ üres papírrá változik, fagyos, frissen vasalt lepedőt lát, aki reggel felengedi a rolót. Fredrik Backman