Az idő végül elveszi az anyagot, magával vonszolja, és gyûrött álarcaink sárosra taposva sorakoznak (...) az otthoni parkettán. Elkopunk mi is, ünneplő kísérői a múlásnak, ennek a lassú szárnyú, báltermi függönynek.

Kapcsolódó idézetek

1. Az idő múlik, mi pedig múlunk vele.
2. A könnyedséget is elmossa az idő. Kiss István
3. A sors - ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük - maga is ragozható, ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik, akár egy sírfelirat. Emil M. Cioran
4. Vannak dolgaink, emlékeink, amik ott porosodnak a polcainkon. Évek során felgyûlt, megélt pillanataink. Õrizzük, hogy bármikor előkaphassuk őket. Albumnyi fotók, megfakult életképek... Körülvesszük magunkat emlékekkel, évek óta nem használt dolgokkal, gardróbban felejtett ruhákkal, repedt kávéscsészékkel, színeiket vesztett pillanatokkal, polcon felejtett, soha nem olvasott könyvekkel. Ezek lesznek értékeink, a bizonyosságaink, a helyhez kötöttségünk biztos gyökerei. Turóczi Ildikó
5. Az évek múlnak, ráncokra cserélik a szépséget, löttyedtségre az erőt, a belső csend ordítóvá mélyül. A Halál egyfolytában az ajtófélfát támasztja már, és ha kedve szottyan, elkapja az embert. Vavyan Fable
6. Mi fontoskodva futkosunk itt, S az Idő csak játszik velünk... Az évek egyre-másra szállnak, S elillan kurta életünk. Szép Ernő
7. A szomorúság tovaszáll az idő szárnyain. Jean de La Fontaine
8. A győzelmek hajlamosak lekopni az emberről. A vereségek (...) azonban ott maradnak velünk, megérintik a vállunkat, lelassítják a lépteinket, kísértenek álmunkban. Harlan Coben
9. Az idő (...) továbbra is múlik az események számtalan láncolatában, és egy napon kiradírozza a felettünk uralkodó sötét alakokat, kiradírozza a szüleimet, és kiradíroz engem is, de tovább múlik az utcákon, a tereken, az egész városban, s nyomában ott marad a jövő.
10. Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt. Wass Albert