Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad... Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára.

Kapcsolódó idézetek

1. Szennyezett a levegő, mérgezett a tenger, lyuk van az ózonpajzson, és még sorolhatnám! Az egészből csak az a haszon, hogy lassan nem lesz egy talpalatnyi hely, amiért érdemes háborúzni. Bill Watterson
2. Egyre rosszabbul érzi magát a minket körülvevő világ. Olvadnak a jégsapkák és a gleccserek. Pusztulnak a rovarok. Letarolják az erdőket, térdre kényszerülnek az óceánok és az ökológiai rendszerek. Mint ahogy a körülöttünk élő emberek jó része is. Malena Ernman
3. Otthon, a városban, szélcsendes, felhős napokon, amikor ujjnyi vastag koromréteg tapad a kocsikra, szörnyû látomásaim támadnak arról, hogy rövidesen megfulladunk. Meglehet, a túlélők utódai már védettek lesznek, feltéve, hogy az evolúció nem csak a patkányokat fogadja kegyeibe. Száz-kétszáz év, és az emberi szervezet átáll a tömény mérgek hasznosítására. Vagy elpusztul, s ez a valószínûbb. Vavyan Fable
4. Kint ólomszürke, felhős az ég, kevés a fény. Az évszakhoz képest enyhe az idő, olvad. És mindjobban kiütközik a világ piszka a hó alól. Oravecz Imre
5. Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem? Kármán József
6. Egymást követve Házak épülnek, hullnak, szétesnek, magasodnak, Lehordatnak, pusztulnak, helyreállnak, vagy ahol álltak, Mező van most, vagy gyár, vagy bekötő út. Új házzá régi kő, új tûzzé régi tuskó, Hamuvá régi tûz, és lesz a hamu földdé, Mely máris hús, hüvely és hulladék, Ember és állat csontja, növényi tors, avar. Házak élnek és halnak: ideje van az építésnek, S ideje az életnek, ideje a nemzésnek S ideje a szélnek, hogy kitörje a meglazult üveget S megrázza a faburkolatot, ahol motoz a mezei egér, S megrázza a faliszőnyeget meg a beleszőtt, néma jeligét. Thomas Stearns Eliot
7. Az öreg füzeknek már nincs szükségük annyi alvásra, mint a fiataloknak. Inkább csak forgolódnak, emlékeznek, sóhajtoznak, merengenek. Szívesebben néznek hátra, mint előre. Mert mi is vár rájuk ott? Egy aszályos nyár. Vagy egy éles fejsze. Szó mi szó, egyik sem jobb a másiknál. Halász Margit
8. A nyár bénítóan hat. (...) Hirtelen minden kizöldül körülöttünk, majdnem egész nap világos van, meleg szellők kergetik egymást a házak sarka körül, akár az újonnan született borjúk. De mindenki megtanulta, nem lehet bízni a melegben, hamis, szökni készül, mindig elhagy. A fák hamar levetkőznek ezen a vidéken, úgy hullajtják le a leveleiket, mint ahogy más kibújik a hálóingéből, a napok egyre rövidülnek. Gyorsabban, mint ahogy bárki is számítana rá, megérkezik a fehér tél, kitörli a többi évszak színeit, a világ üres papírrá változik, fagyos, frissen vasalt lepedőt lát, aki reggel felengedi a rolót. Fredrik Backman
9. Az igazán rettenetes az éghajlatváltozásban, hogy megtanulunk együtt élni az erdőtüzekkel, a hőséggel, azzal, hogy Párizsban, Berlinben, Madridban hajléktalanok főnek meg, milliók halnak meg Indiában, mert kimarad a monszun, a görög társadalom gyakorlatilag összeomlott, az USA nyugati részén az egész mezőgazdaságot tönkreteszi az aszály, az európai esőzések egész közösségeket mosnak el, de mi odabent bekapcsoljuk a légkondicionálót, kint meg begyújtjuk a grillt, az emberiség fennmaradása eddig az egyedülálló alkalmazkodási képességünkön múlt, most pedig ez vezet bennünket a végzetünk felé, mi pedig csendesen és engedelmesen úszunk az árral. Jens Liljestrand
10. Van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tûz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt. Tulajdonképpen örülök, hogy ez a parázsözön sokáig szikrázik majd azután is, hogy az én időm lejárt. Jostein Gaarder