Ellankad a legtörekedőbb, és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák. Ahol a hang varázsló édességét nem érzik, az akaratos mesterség visszavonja magát, és vagy a puszta hasadékokban huhog, vagy a varjakkal együtt károg, vagy, a mi legfájdalmasabb, rejtekbe sohajt. És egy ily sohajtás, higyjétek el, égre kiáltó...

Kapcsolódó idézetek

1. Ha tehetném, az égbe kiáltanék fel, Hadd vigye el a hangom messze a szél! Én látom, de mégsem érem fel ésszel, Csak hamis démonokat kergetnék! Ez ma még fáj, a pokol vár, De holnap nevetve mondok imát! Hogy ez az én sorsom, mert nekem ez jár. Majka
2. Azt hiszed, az Igazság felzokog, Ha lenéz, s a porban vergődni lát? Ugyan! Képzeld csak, egy-két millió Méter magasból már mily semmi vagy; Égő koponyád hitvány kis dió, Kit földre ráz egy szél, s rohadni hagy. Tóth Árpád
3. Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! Radnóti Miklós
4. A mûvészet valóságos kényúr. Testestül, lelkestül oda kell néki adni magunkat. Ami eszmény, erő, becsület, lelkiismeret bennünk van, azt a mûnek adjuk, az élet számára semmi sem marad, s a munka végeztével tehetetlenül, iránytû nélkül hányódunk, akár egy árbócát vesztett bárka az óceán hullámain. Alphonse Daudet
5. A remény (...) a legkegyetlenebb dolog a világon. Még a halál is jobb nála. Amikor az ember meghal, a fájdalom véget ér. De a remény az egekbe emel, hogy aztán még magasabbról zuhanjunk a földre. A remény gyengéden cirógatja a szívet, majd hirtelen darabokra zúzza. Újra meg újra. Sosem hagyja abba. Ezt teszi az emberrel. Harlan Coben
6. Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, akkor hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna valami kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv, azaz erős érdeklődés kell a létező mindenség iránt. Bartók Béla
7. Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse. John Steinbeck
8. A való életben éppúgy gyakran előfordul, mint a mítoszokban és mesékben, hogy a kalandra hívás válasz nélkül marad; mi sem könnyebb ugyanis, mint másfelé fordulni és figyelmen kívül hagyni az elhivatást. Az elutasítás a visszájára fordítja a kalandot. Az unalom, a kemény munka vagy a "kultúra" falai közé zárva, a szereplő elveszíti az önálló cselekvéshez szükséges erőt, és megmentésre váró áldozattá válik. Virágzó világa puszta kősivatag lesz. Joseph Campbell
9. Koszorút nem áhítozni: méltóbb. Hős névnél dicsőbb az emberüdv. Holt avarrá hervad a babérlomb, büszke főn a puszta csont kiüt. Christoph August Tiedge
10. Kergetni, sürgetni az időt, hogy múljék, hogy legyen szíves már elmúlni - ezzel tölti az ember életének nagyobbik felét. Minő megfontolatlan baromság, amikor a pillanatok mélyében annyi a tanulságos s annyi az elásott kincs. Karácsony Benő