Ugrás a tartalomra
Feledd a szavak hiú cserfelését, és lásd: ha szakadék áll útjába, megkerüli a szakadékot, ha szikla meredezik előtte, kikerüli, ha túlságosan finom, omladékony a homok, keres másutt szilárdabbat, hogy aztán mindig ugyanabba az irányba térjen vissza. Ha a sós mocsár kemény hártyája beszakad málhás szekerei alatt, láthatod, mint sürög-forog, szabadítja ki állatait a kátyúból, tapogatja ki a szilárd talajt, de aztán hamarosan ismét visszatér rendben az eredeti irányba. Ha valamelyik teherhordó állat összerogy, megállnak, felszedik az összetört ládákat, átrakják egy másik állatra, a csikorgó kötélen jól meghúzzák a csomót, hogy le ne csússzanak, aztán indulnak tovább, ugyanazon az úton. Előfordul, hogy aki kalauzolta őket, meghal. Köréje sereglenek. Eltemetik a homokba. Vitatkoznak. Aztán egy másikat kerítenek elő, megteszik vezetőnek, és újra elindulnak, ugyanazon csillag után. Így a karaván, mint súlyos kő a láthatatlan lejtőn, szükségszerûen olyan irányba halad, amely ura az akaratának.
Kapcsolódó idézetek
-
Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél.
Murakami Haruki
-
Az utazónak meg kell kérdenie: "Jó úton járok?" Számos út hosszú és kanyargós, tele olyanokkal, kik eltévelyedtek. Egyenesen haladnak saját útjukon, a sors vezetésével, s nem egy helyet keresnek, hanem egy rokon lelket. Mások összeállnak, s biztonságra lelnek egymás karjaiban. Egyesek eltávolodnak a csapástól, hogy elkerüljék a kísértés ösvényét. Ám azok, kik túlságosan a lábuk elé néznek, nem veszik észre, hova jutottak, és gyakran túlságosan meglepi őket a célállomás.
-
Oly könnyû a végakaratom,
hisz nincs semmim, mit eloszthatok.
A vándor sorsa mostoha,
guruló kövön nincs moha.
Testemet, ha van rá mód,
hamvasszátok porrá, hamuvá.
S tarka szellők szórják szét,
hol tarka virágos a rét.
Feléled tőle, kivirul.
-
Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sûrûből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.
Wass Albert
-
Sok út van, amit követhetünk az életünk alatt, de a nagy többség azt választja, hogy követi a csordát a széles és könnyen járható, kikövezett úton, ami csak spirituális középszerûséghez és stagnáláshoz vezet. Az út végén nem hagynak nyomot a létezésük mögött, és egyszerûen feledésbe merülnek. Mint a marhák, követik az előttük álló egyedet, kevés fogalommal arról, hogy mit is csinálnak, és egyenesen besétálnak a semmiségbe. Azért választják ezt az utat, mert ez ajánlja számukra a legkevesebb ellenállást és a legkényelmesebb életet.
-
Néha valahogy klappolnak a dolgok. Hosszú, nehéz és kanyargós út után, mint a gyermekláncfû pelyhe, súlytalanul, lebegve-szállva, végül csak földet érnek valahol, néha pontosan a jó helyen.
Jannah Loontjens
-
Az emlékek hatalmas súllyal nehezednek rám. (...) Olyan, mint mikor az ember egy szánkón ül, és mély hóban siklik lefelé a domboldalon. Eleinte üdítő, kellemes a dolog: a sebesség, a csípős, tiszta levegő. De egyre vastagabb hóréteg tapad a szántalpakra, azok egyre lomhábban csúsznak a lejtőn, s végül már teljes erőből lökni, hajtani kell a szánkót, hogy mozgásban tartsuk.
Lois Lowry
-
Annyira mély, nehéz folyamat a gyász, hogy olyan fogaskerekeket kattint be, amelyek már egészen be vannak rozsdásodva. Alapjaiban tisztítja és erősíti meg az embert - de teret kell engedni neki, hogy átmenjen rajtad, mint egy gyorsvonat. A gyötrődés, a fájdalom aztán sok minden rosszat is kimos, segít szembenézni dolgokkal.
Pásztor Anna
-
Legyenek útjaid hepehupásak, kanyargósak, elhagyatottak és veszélyesek, de vezessenek el a legnagyobb csodákhoz. Hegyeid nyújtózzanak fel a fellegek fölé.
Edward Abbey
-
Ha a magas, nesztelen homokban járkálsz a strandkosarak mögött, nem láthatod a kosárban ülő embereket, de hallasz egy kiáltást vagy egy beszélgetést vagy egy nevetést, és tudod: ez az ember ilyen és ilyen. Érzed: szereti az életet, vagy: nagy vágyakozás lakik benne, vagy: egy szenvedés rejtőzik lelkében, amelyet a hangja állandóan sirat, még a nevetésében is.
Rainer Maria Rilke