Ugrás a tartalomra
Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem.
Kapcsolódó idézetek
-
Egy nap apám felvett a suliból, és tanítás helyett lementünk a partra. Hideg volt, szóval nem merészkedtünk a vízbe, csak pizzát ettünk egy pléden. Mire hazaértünk, a cipőm telement homokkal, én pedig az egészet szétszórtam a szobámban. Nem tudtam, hogy ez baj. Hatéves voltam. Anyám leüvöltötte a fejemet, de apám nem haragudott. Azt mondta, hogy az évmilliárdok során mozgásban lévő óceánok hordták a homokot arra a pontra a parton, én pedig elhoztam onnan. Azt mondta, megváltoztathatjuk a világot. Szép elgondolás, egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy hány és hány cipőnyi homokot kellene hazahordanom, amíg nem maradna több, amíg más is kiszúrná a változást.
-
Belemarkolok a homokba, visszacsorgatom az ujjaim között, és a homok, mint az elmúlt idő, visszatér a többihez és összekeveredik velük.
Murakami Haruki
-
Az élet közepe, a fiatalkorból az idős korba való átmenet egy tengerparton töltött napra emlékeztethet. Tudod, amikor fekszel a parton egy idegen, tûzforró országban, és mindenütt homok van, a lábujjaid között, a szempilládon, a hátadon, a sortodban, a lelkedben és azon az átizzadt törülközőn is, amelyen fekszel. Az ég bántóan fehér, hunyorogsz, mindened ég és viszket, (...) egyre nagyobb a hőség, remeg a levegő, feszültséggel telítődik, és képtelen vagy válaszolni vagy mosolyogni, kis híján sírva fakadsz, és azt gondolod, "legyen már vége ennek", valaminek változnia kell.
Linn Skaber
-
A szívem nagyon elszorult, valahányszor erre a nagy távolságra gondoltam, mely anyámtól elválasztott; mert, s ezt talán önök is tudják, a velem egykorú fiúk rendesen büszkén hánytorgatják, hogy nincs szükségük anyjuk gyöngédségére, de mégis elkeserednek, ha nélkülözniük kell az anyai szeretet gyöngédségét.
Arthur Conan Doyle
-
Ha az ember elég erősen behunyja a szemét, elég sok időre, szinte mindenre emlékezni tud, ami boldoggá tette. Az anyja bőrének illata, amikor ötéves volt, és kuncogva menekültek be egy lépcsőházba a hirtelen leszakadó eső elől. Az apja hideg orra az arcán. Egy plüssállat megkeményedett mancsának vigasza, amit nem enged az ember kimosni. A hullámok hangja a sziklákon az utolsó tengerparti nyaralás során.
Fredrik Backman
-
Furcsa, hogy a semmiből feltámad egy régi emlék. (...) Az ember először megpróbálja elhessenteni, mert azt hiszi, nem lehet igaz, hiszen a tudatos emlékek folyama megtörhetetlen, egyenes, egész. Aztán egyszer csak jön egy pillanat, és kiderül, hogy az emlékfolyam nem vonal, hanem felfûzött gyöngyök laza sora, s itt-ott van még egy kis hely, ahová befér még egy szem.
Jodi Lynn Picoult
-
Nyugalom: folyóparton ülünk. Orrunk előtt hömpölyög a víz. Partok közé szorult béke. Távolba nézünk. Tisztán látunk, már csöpp odafigyelés kell, hogy meglássuk azt is, ami a lábunk előtt hever. Hogy rátaláljunk a mi kagylónkra, a mi kavicsunkra. Amely mióta a világ világ, ott vár ránk. Türelem, kicsim! Vágyakozz rá, és amit neked szánt a sorsod, előbb-utóbb megkapod. Folyóparton együtt ülve hamar megértenénk: ahhoz, hogy mélyre merüljünk, mozdulnunk sem kell. Csak bámulnánk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamot, és a messzi forrásról beszélgetnénk. Ujjainkat a homokba fúrnánk, és látnánk, hogy a kicsi gödrökben feltör a víz. Hiszen a folyó a fövenyben, a földben, a homokban is munkál, mossa, bontja, alakítja a partot. Minta a teremtő ember számára.
Nagy Bandó András
-
Olyan vagy, mint a homok. Próbálok beléd kapaszkodni, de kifolysz a kezeim közül.
-
Rájöttem, mint a fösvénynek, úgy kell őriznem a pillanatokat, az órákat, és jó lesz kétszer is meggondolni minden nem teljesített kérést, minden a számra kívánkozó indulatos szót, mert eljöhet még az az óra, amikor azzal kell majd szembenéznem, hogy nem töltöttem a szüleimmel annyi időt, amennyit tölthettem volna, vagy megbántottam őket meggondolatlanul, és a sír nem hagy lehetőséget se pótlásra, se engesztelésre.
Szabó Magda
-
Egy barátom, amikor a sártenger partjára ért, undorral mérte fel a terepet, és ahogy egyre közeledett, minden egyes tégla miatt panaszkodott. Amikor odaért hozzám, a szemét forgatta, és így szólt: "Fúj! És ha beleestem volna? Minden olyan mocskos ebben az országban! Mivel jól ismertem, csak óvatosan bólintottam, remélve, hogy megnyugvást lel néma együttérzésemben. Néhány perccel később egy másik barátom (...) érkezett a mocsáron átvezető ösvényhez. "Hopp, hopp, hopp", dalolta szökdelés közben, majd "jó móka!" kiáltással landolt a szárazföldön. A szeme örömtől szikrázott, ahogy hozzátette: "Az a jó a monszunban, hogy egyáltalán nincs por." Két ember: két mód, ahogy a dolgokat nézhetjük; hatmilliárd emberi lény: hatmilliárd világ.
Matthieu Ricard