Ugrás a tartalomra
Ha élő emberekről van szó, folyton ismeretlen és meg sem ismerhető tulajdonságokkal kell számot vetnünk. Az ember csak úgy remélheti, hogy megtud róluk valamit, ha hosszú és bonyodalmas személyes kapcsolatba kerül velük, ez pedig roppant kellemetlen, unalmas és rengeteg időbe kerül. Ugyanez az eset a folyó eseményekkel is: hogyan tudhatok meg róluk valamit, hacsak nem áldozok fel esztendőket kimerítő közvetlen tanulmányokraő De ha ezt teszem, újra belegabalyodom a kellemetlen kapcsolatok végtelen sorozatába. Nem, akkor már jobb a múlt. Az nem változik: minden ott van készen, fehér papíron fekete betûkkel, és az ember mindent megtudhat róla kényelmesen, tisztességesen és mindenekelőtt magányosan: olvasás útján.
Kapcsolódó idézetek
-
A múlt - a közhiedelemmel ellentétben - egyszerû: az emlékeket szûrjük, alakítjuk, történetté változtatjuk. A történetek meg épp olyanok, amilyennek csináljuk őket; mondatok: itt írom, kihúzok, hozzáírok, úgy, ahogy én akarom. A részletek eltûnnek, kihullanak vagy lesüllyednek az emlékezetbe, jobb esetben betokosodnak és néha-néha feltörnek váratlan zavart okozva; rosszabb esetben dolgozik és megváltoztatják a lélek kötéseit, szorongássá alakítva a jövőtől való aggódás kapcsolásait.
Braun Róbert
-
A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Õk beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitûek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.
-
Az ember szüntelenül keresi a múltjába vezető szálakat, és úgy követi őket, mintha a labirintusból kivezető út titka az emlékeiben gyökerezne. A már megélt események talán egyszerûbbnek, ennélfogva megbecsülendőnek látszanak, mert az eltelt idővel kimosódott belőlük az élet minden zûrzavara.
-
Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban.
George Orwell
-
Azt szeretném tudni (...), mi is van egy ilyen könyvben, amíg csukva van. Természetesen betûk vannak benne, melyeket papírra nyomtattak, de mégis valaminek kell még lennie benne, mert ha kinyitom, egyszerre előttem áll egy egész történet. Személyek bukkannak fel, akiket még nem ismerek, mindenféle kalandok, tettek és harcok fordulnak elő - és néha tengeri viharok játszódnak le, vagy az ember idegen országokat és városokat lát. Ez mind benne van ugyanis valahogyan a könyvekben. El kell olvasni, hogy átélhessük, ez világos. De belül mindez már előre megvan.
Michael Ende
-
Az emberek jönnek s mennek, besodródnak az életünkbe, aztán eltûnnek belőle, csaknem úgy, mint egy kedvenc könyvnek a szereplői. Mikor a végére érünk és becsukjuk, addigra a szereplők már mind elmondták a történetüket, és mi egy újabb könyvbe kezdünk, melyben újabb szereplők, újabb kalandok várnak. És akkor az ember azon kapja magát, hogy már az újakra figyel, nem a régiekre.
Nicholas Sparks
-
Az életünk egy hosszú könyv, lassan forgatjuk lapjait, és mindig csak előre nézünk, vajon mit hoz a titokzatos következő fejezet? Ha eljutunk a könyv utolsó oldalához, minden titok feltárul előttünk, nem érdekes többé. Kevés regényt akarunk az utolsó oldal után még egyszer végigolvasni, legfeljebb lapozgatunk benne, egyes fejezeteit, egyes részleteit kívánjuk újra átélni. De a részlet nem az egész, nem a teljes valóság. Öröm és bánat, mint a világosság és az árnyék, nyomon követik egymást.
G. Hajnóczy Rózsa
-
Beszélgetni olyan, mintha könyvet olvasnál. Bármelyik oldalra ellapozhatsz. Egyből odaugorhatsz a kedvenc fejezetedhez. Addig olvashatsz, ameddig csak akarsz, és azt olvashatsz, amit csak akarsz, és hidd el nekem, minden ember egy nagyon jó könyv. Ezért is szomorít el annyira, amikor egész emberi életeket sûrítenek bele 140 karakterbe vagy egy hangzatos szalagcímbe; mert az emberek nem ilyenek. Nem zanzásított kivonatok vagyunk, hanem teljes emberi történetek, akik több figyelmet érdemelnek egymástól. Szóval mit csinálsz ebben a világméretû könyvtárban? Csak járkálsz fel-alá, és átfutod a keménykötésû kiadások címeit, vagy leveszel egy könyvet a polcról, kinyitod, és elkezdesz olvasni egy történetet? Te döntesz.
-
A történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerûen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínûséggel az lesz.
Darren Shan
-
Minél jobban ismered önmagadat, annál mélyebben tudod átélni a saját életedet. Egy picit olyan világban élünk, ami mindig azt ajánlja, hogy kívülről várd a segítséget. Minden megvásárolható, holott a lényeges dolgok benned zajlanak. A könyvek és a jó olvasmányok magadhoz juttatnak közelebb. Minél több az életedben az a szegmens, amit saját magad állítasz elő, az ebédtől a mosogatásig, vagy hogy megvarrsz egy terítőt, minél jobban te szervezed meg az utazásodat, és nem az utazási iroda, annál mélyebben tud élményszerûen mûködni számodra a világ.
Háy János