Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!

Kapcsolódó idézetek

1. Csak látni ne kelljen, csak nézni édes arcát, mellén mint hegedû, ne kelljen heverni, karjában csillapodni az őrjöngés után, elviselni gyöngéd ujja vonulását, míg fölsikoltanak az elragadtatástól és sírni kezdenek a vékony húrú, boldog idegek. Mint kőedény állni inkább szeme sugarát, vakon a változásra, szerelem múlására hidegen. Csak érezni ne kelljen, látni, látszani, emlékezni, hallani, hogy sír a másik is, vonít, míg játszik, míg ölel, míg meghal egyszer. Takács Zsuzsa
2. Mért nézel hátra már? A múltnak vége, látod, Már a szíved összetört, S mégis forog a föld. Gáspár László
3. Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek; visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre, csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve; madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja. Csukás István
4. Volt, hogy elengedték a kezem, és hogy magányos voltam, És a szívem összetörték, de fel kellett fogjam, Ilyen az élet, nem választhatok újat. És ha újra kezdhetném, én nem feledem a múltat, Hogy felálltam a földről, és eljutottam idáig, Felépítettem valamit, amit építek mindmáig.
5. Nincs már semmi, ami gátol, Szemeimben tûz ég-lángol! Tudom miért, s merre menjek, Mögöttem múlt, előttem az élet!
6. Régi józanságomat kérlelem: csak elkerülne már a szerelem! Csak kerülne - s emléktelenül nézném, a múlt a mélybe hogy merül; Garai Gábor
7. Magad vagy hát az ûrrel. Világnyi csend körötted. Magad kivel hitesd már? Ne tartsd tovább a könnyed. Nem láthat senki, senki. Magad látod magad csak. (...) Magad vagy. Valld be végre, hogy régesrég ijeszt már mi egykor lelkesített. Baranyi Ferenc
8. Nem érzem ősi múltamat S nem látom ifjuló jövőm A percnyi tonnasúly alatt Vergődöm gyáván, felnyögőn. Szolgám nem vár a ház körül, Hogy a csengőmet megnyomom, Még a gyilkos sem könyörül Irgalmatlan magányomon. Zsolt Béla
9. Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".
10. Ha értek egyáltalán valamihez, a szerelem az. Nincs ebben semmi különös, én mégis büszke vagyok rá. Úgy tanultam meg, ahogy egy kóbor kutya tanul úszni: a pusztulásra ítélt kölykökkel együtt durva zsákba gyömöszöltek, sebes folyóba vetettek. Az egyetlen, aki minden várakozás ellenére túlélte, én voltam. A fuldoklók halálsikolyával a fülemben meg kellett tanulnom szeretni. Nem merültem el. Elértem a túlsó partot. Tudok szeretni. Mások szívükben hordják bánatukat. Belülről, láthatatlanul emészti őket el. Én úgy menekültem meg, hogy bánatomat kívül hordom: hadd lássa mindenki.