Ugrás a tartalomra
Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig...
Kapcsolódó idézetek
-
Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit (...). Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúltunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket.
Ray Douglas Bradbury
-
Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.
Robert Anthony Salvatore
-
Amit az élet tőled megtagadt,
Megadta a sír, bárha oly sötét;
Itt elvesztetted szívnyugalmadat,
S a túlvilágon újra felleléd!
S azért nyugodj hát békén, csendesen,
Mi majd virággal fedjük sírodat,
Emléked nálunk örökös leszen:
Költészeted szent ereklyénk maradt!
-
A búcsúszó, mit nem mondtál ki, elmaradt.
Elmentél, de szívünkben örökké velünk maradsz.
-
Ilyen az élet: félünk, kiabálunk és - elhallgatunk. Sokan vagyunk, kik itt járunk-kelünk, s mégis halottnak vélnek bennünket!... Azt hisszük... hogy valaki vagyunk. Semmi sem vagyunk, fiam... semmi, csak kis darab papiros, melyet egy írólélek tölt ki.
-
Az emlékezés kertjeiben nincsenek sírok, csak sírkövek; csak az emlékeink és az emlékek emlékei. És amíg egyetlen ember is emlékszik ránk, tovább élünk. Legalábbis ezt hisszük.
-
Van az emlék (...). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?
Csitáry-Hock Tamás
-
Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.
-
Legalább száz indokot tudtam volna mondani, amiért most nem kellett volna itt lennem, de egyik sem tûnt jelentőségteljesnek amellett az ok mellett, ami az ittlétem mellett szólt. Életben voltunk mindketten, és mindazokkal együtt, akik fontosak a számunkra. Ez maga volt a csoda.
-
A legszebb fáink alá temetjük a halottainkat. Némán gyászolunk, halkan beszélünk, és sokszor úgy érezzük, egyszerûbb tenni valamit, mint beszélni.
Fredrik Backman