Majd ha egykor alkonytájban Az utunkra visszanézünk, És a sárga lomb közt járva Azt kérdezzük, el mit értünk? Akkor látjuk, hogy meddő volt Minden álmunk, küszködésünk, S csak a sorsunk vad szeszélye Játszott gúnyolódva vélünk!

Kapcsolódó idézetek

1. Álmaink távoli titkait hajszolva, vagy gyötrelmek között ûzve azt a démont, amely egyszer vagy másszor minden emberi szív előtt elúszik: ha ilyesmi után loholunk e kerek föld körül, akkor végül vagy kopár útvesztőkbe keveredünk, vagy ott maradunk fele úton zátonyra futva. Herman Melville
2. Annyiszor állunk meg, mi emberek, kétségekkel telve az élet útjain, s nem tudjuk eldönteni, hogy vajon amit tettünk vagy elszenvedtünk, valóban megtörtént-e, vagy (...) álom volt az egész. Ioan Slavici
3. Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltûnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Wass Albert
4. Az élet épp olyan, akár egy könnyû álom, míg gyermekek vagyunk... Aztán felébredünk, hogy megláthassuk, és megyünk, megyünk, ébren hajszolva őt e földi tájon, az álmodott, első gyönyört, de nem találjuk; összetört, így hát megyünk tovább, addig keresve, amíg végső álmát nem hinti ránk egy este.
5. Az álmok közt az élet olykor játék, A valóságból nincs több ébredés, A könnyek közt az érzés folyton fájó, Csalódásból út a menny felé.
6. Ha elég veszteség ért, idővel a múlt azzá lesz, ami a jövő volt kezdetben: kéklő messzeség, amelybe álmodozva belefeledkezhetünk, látóhatár, amely mögött bármikor lehetséges a reményfutam, s ahol, hiába múlt el minden, egyszerûen mindig megmaradt a talányos remény.
7. Az élet olyan vicces, nem? Amikor azt hinné az ember, hogy már mindent kigondolt, amikor végre elkezd tervezni valamit, lelkesedik érte, úgy érzi, végre tudja, merre kell mennie, az ösvények megváltoznak, a jelek kicserélődnek, a szél másfelé fúj, északból dél lesz, keletből nyugat, és eltévedünk. Olyan könnyû szem elől téveszteni az utat, elveszíteni a helyes irányt. Cecelia Ahern
8. Néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin sehogy sem tudunk úrrá lenni. (...) Rádöbbenünk, hogy elmúlt a mágikus pillanat, anélkül, hogy csináltunk volna valamit, s az élet többé nem fedi fel előttünk csodáit. Paulo Coelho
9. Valahol egyszer, álomban talán, El nem sírt könnyeink taván, Véget ér majd bús emlékezet, Elfeledve a hosszú éveket. Közös világunknak halk dalán, Újra együtt, énekink szaván, Sorolván sorsot, életet, Mindent, mit mondanék neked. Dalriada
10. Bújtunk a lomb közé, nem volt máshova bújnunk. Félrehajtott bokor meg ág sebezte ujjunk, keresve a helyet, hol minket senki se, s mi láthatunk egy rést, mely kék éggel tele; ahol magunk vagyunk, elzárva a világtól, s mégis egész világ velünk, ha a madár szól; hol lágy fekvőhelyet igér tömött avar, s az alkony betakar bársony árnyaival. Somlyó György