Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha... - talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.

Kapcsolódó idézetek

1. Édes Nagymamám! Iszonyú jó voltál hozzám mindig (...). Sose háláltam meg semmivel. Az volt a hálám, hogy egyre jobban rád csimpaszkodtam, elárasztottalak önmagammal, elálltam minden utadat. Ahova csak fordultál, engem találtál meg, én meg úgy képzeltem magamban, ez a szeretet. Csupa ragaszkodásból nem hagytalak élni (...). Menj, szabad vagy! Soha többet nem fogom azt gondolni, hogy szeretek valakit, ha rabbá teszem önmagammal, ha lehúzom, mint valami kolonc. Szabó Magda
2. Sokszor, ha rosszul aludtam és felébredtem, közelebb húzódtam, és veled aludtam vissza. Te mit se tudtál róla. Csak sóhajtottál vagy arrébb fordultál az ágyban, én pedig úgy helyezkedtem, hogy a kezem, a lábam, mindegy, csak valamim hozzád érjen. Nem szerettem távol lenni otthonról. Ha tehettem, minden vidéki vagy külföldi utat elkerültem. Nem tudtam pihentetően, feltöltődve aludni nélküled. A soron következő naphoz te kellettél. Ha úgy tetszik, éjszaka vettem magamhoz az adagomat, belőled. Légrádi Gergely
3. Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tûzre... Õ keltett életre, és ő éltetett. Dora Craiban
4. Anyám öröksége vagyok. (...) Ahogy öregszem, úgy hasonlítok egyre jobban rá a külsőségekben is. Néha szabályosan megrémülök, ahogy egy-egy arckifejezésemben vagy mozdulatomban őrá ismerek. Itt cipelem magamban anyámat, és ez nagyon nehéz teher, nehéz örökség ez a függés, a szeretete iránti vágy, és ezzel együtt a kétségbeesés is, hogy elveszíthetem. Szentesi Éva
5. Láttam a múltját. Láttam a jövőjét. Tudtam, hogyan ragadja majd magával a halál, s a frissen szerzett tudás terhe ólomsúlyként nehezedett rám. A nagyanyám mindig azt mondta, soha nem szabad elárulni senkinek, mi módon leselkedik rá a halál. A sorsunk ellen semmit sem tehetünk, semmi módon el nem kerülhetjük. Ahogy lesz, úgy lesz. Ha túl korán megtudja az ember, mi vár rá, sötét árnyék vetül az életére, mely eltakar előle minden fényt. Celia Rees
6. Édesanyám, édesanyám, olyan jó, hogy figyelsz reám, olyan jó, hogy itt vagy velem, olyan jó, hogy fogod kezem. Juhász Magda
7. Olyan meleg, olyan puha, jó az öledben, anyuka. Átölellek, hozzád bújok, a füledbe titkot súgok, hogy szeretlek Édesanyám, ölelj, vigyázz sokáig rám. Juhász Magda
8. Mit kerestem, amikor kimásztam az odúmból, a hunyorgó fényben vonszolva magam elérhetetlen ködképek felé? (...) A visszautat a sötétbe, a semmibe, a komolysághoz, haza, valakihez, aki még mindig vár, akinek szüksége van rám, és akire nekem is szükségem van, aki a karjába zár és azt mondja, ne hagyjam el soha, aki átadja a helyét és virraszt fölöttem, aki szenvedett, ahányszor csak elhagytam, akit gyakran meggyötörtem és akinek ritkán okoztam örömet, akit sosem láttam. Samuel Beckett
9. Tudom, többször kéne átölelni téged, és jobban kéne vigyáznom rád. S neked többször kéne átölelni engem, mert az mindig, mindig visszavisz hozzád. Zámbó Jimmy
10. Könyörögtem a jóistennek, hogy tegyen csodát és egyszer lépj be az ajtón, ölelj át és szoríts úgy magadhoz, hogy azt érezzem: senki sem bánthat, hiszen te, az én erős apám itt van velem.