Ott nyugszik hát végre. A halálos ágyán megtért, jámbor korhely. Két végén égettem a gyertyát, igaz? Adj bort, felhajtom, a palackot meg nekivágom a nagyvilágnak. Mutasd Jézus halálát, felmászom a keresztre s kilopom szögeit saját tenyeremnek. Elmegyek most, kicsoszogva a világból.

Kapcsolódó idézetek

1. A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tûzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bûnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyûkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.
2. Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam, S tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm. Tóth Árpád
3. Végül egy part szélén megállunk, töprengünk: csak ennyi lenne? lehajlik fejünk, csüng a vállunk. (...) Ki csillagként vonult az égre, aranyhalat játszik kedve cikázik lenn gyönyörködve megsemmisül majd elégve - hiába feszült keresztre. Kinek-kinek: könnyü játék avagy halálos ajándék aki adta, el is vette - ha gyûlölte, ha szerette - porrá morzsolta a szándék.
4. A gyertya szépen lángol, Nem fújja már a bántó szél. A viasztest elolvadt, Valahol új életre kél. A Föld már elengedte, Az égen egy csillag ragyog. Edda
5. Tüzet raktam a szívemben. Keresztbe raktam a fákat. Gyufát gyújtottam, és néztem, ahogy elég benne a bánat. Vagy öröm volt... 30y
6. Látom lenn a halált e szép kor magasából, mit, jaj, elértem én, a nagy út derekán, hol elhagy az ifjúság, s fegyvere eltalál. Kacagva viszi el szép rózsakoszorúmat; míg készül szőttesünk, te képzed fonalunkat, fonákunkon élő halál. Jean Cocteau
7. Nyugodalomra megyek, már itt van, kedves, az órám; El kell hát válnunk haj! nem akarva is el. Mig kiadom lelkem, tartóztasd könnyeid; ekkép Meghalnom nem lessz kétszeri kínos okom. Vitkovics Mihály
8. Megácsoltam a keresztet, ott fönt a tó fölött, és odaszúrtam a sír fejéhez. Hogy nyoma legyen az Istennek ott is, ha már arra járt. Nyoma legyen. Láthassa mindenki: ott járt, és ezt meg ezt csinálta. Az Isten. Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol... de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarog. Hát én keresztet ácsoltam a nyomára, nyírfa keresztet, fehéret, szépet, egyeneset, ott, ahol engem eltaposott. Nyomorékká, mint medve a hangyát. Wass Albert
9. Néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Kosztolányi Dezső
10. Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyûimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! Petőfi Sándor