Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel, és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Kapcsolódó idézetek

1. A szerelem az embert rabságból szabadítja ki. Önmagából! Milyen rettenetes az, ha az egész világ olyan kicsire zsugorodik, amilyen kicsi az ember. És a szerelem éppen ezt tépi fel, ezt a börtönt! Amíg egyedül vagyunk, addig csak álmodjuk a világot. De a világ szebb, mint az álom. A világban mindennek súlya van (...), a boldogsághoz mindennap meredek út vezet. És ez a súlyos világ szebb, mint a súlytalan álomképek. Illés Endre
2. Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman, azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen: Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
3. Az öröm, alighogy elteltünk vele, nyomban megszokottá válik, és elillan tudatunkból; ezért, hogy a hosszan tartó szabadság emléke nem sokáig örvendeztet, ám a pillanatnyi rabságé mindvégig nyomaszt. Bulat Okudzsava
4. Azt mondják, hogy a gondolat Föllázítja a tömeget; Lázítani csak rabokat S otromba szolgákat lehet. A szabad-népnek esze van S csak igazságra hallgat az, Ettől pedig más nem remeg, Csak aki bûnös, aki gaz. Tóth Kálmán
5. A függőség rabság, lefogja az ember karját, láncra veri a lábát, beköti a szemét. Akkor jön a harc a szabadságért: és a szabadság ezúttal a megszabadulás a függés kötelékeitől. Lángh Júlia
6. A rabszolgamunka, az elnyomatás, a kizsákmányolás sohasem csupán a kezeket, a fizikai erőt emészti el, nem - előbb az értelmet, a szívet s a lelket semmisíti meg, utána tönkremegy a test is, és akkor az ember elmenekül a halálba, eltávozik a földbe, mint erődítménybe és rejtekhelyre, nem fogva fel elemi létérdekét, s már hozzászokva ahhoz, hogy csupán álmokat lásson, és elképzelje a valószínûtlent, és abban éljen. Andrej Platonov
7. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! Petőfi Sándor
8. Annyi az emlék a hátunk mögött, annyi a rokon, ismerős odalenn. Hagyjuk csak a képzeletet hátrafelé csapongani, míg vissza nem riasztja a jelenbe valami testi szükség. Hogy reánk sújtson: már csak test vagyunk. Szilágyi Domokos
9. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak a tudata, hogy nem vagyunk. Antoine de Saint-Exupéry
10. Gyere, hajolj fölém, fogd ki a lélekből a testet, vedd magadhoz azt, ami belőlem állat vagy ember. Hadd mozduljon el a szép fogoly, hadd keressen új cellát magának a szívedben. Háy János