Ugrás a tartalomra
S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.
Kapcsolódó idézetek
-
Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.
Osho
-
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
(...)
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
Móra Ferenc
-
Ha egyedül barangolsz a sötét erdőben, másnak látod a világot, máshogyan gondolkodsz, kicserélődsz, más emberré válsz. Ha békére vágysz, lelki nyugalomra lelsz, ha nyomasztó tespedtségtől sorvadsz, lázadó szellem száll meg, ha feledni akarsz, felejtesz, ha emlékezni, emlékezel. Ha sírni akarsz, úgy, hogy senki se lásson, veled együtt sírnak a fák, ha nevetni akarsz, veled együtt mosolyog a hold.
Dörnyei Kálmán
-
A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerûbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is.
Márai Sándor
-
Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége?
Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre!
Mosolyogj a sötétben, és ha senki se látja,
sírni szabad fényes nappal az utcákat járva.
Magashegyi Underground
-
Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz, milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész.
Alessandro Baricco
-
Csak azt érzed, hogy egyre gyûlik köréd a csend és a hallgatás. Kínossá válik a beszéd és a magyarázat. A legjobb volna valahová észrevétlenül elmenni és csak sokkal később, utólag írni néhány sort. Talán elmenni valahová, csak azért, hogy ne kelljen magyarázgatnod és mentegetődznöd.
-
Ha szomorú vagy, szomorú zene kell. Az hiányzik a legkevésbé, hogy valaki megpróbáljon felvidítani. Olyankor tudni akarod, hogy más is ugyanilyen nyomorultul érzi magát, és tudja, mit érzel. Így tudod, hogy nem vagy egyedül.
Charlie Higson
-
Egy régi, elhagyatott háznál nincs szomorúbb látvány. (...) Mintha mindig csak a múlton merengene, és gyászolná a soha vissza nem térő napokat. (...) Üresen kong, és senki nem jár benne, csak a szél. (...) Talán holdsütötte éjszakákon mind visszajárnak... a múltbeli kisgyermekek, a rózsák és a dalok lelkei... és egy pillanatra az öreg ház is újra fiatalnak és boldognak álmodhatja magát.
Lucy Maud Montgomery
-
Lehet, hogy többé már vissza sem jövök - ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörûségedért, a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.
Krúdy Gyula