Van. Aztán egyszer csak nincs. Például van, aki állandóan az előszoba szőnyegén felejti a latyakos cipőjét. Te egyfolytában kárálsz miatta, aztán egy szép napon ott állsz az előszobában, és a csupasz szőnyeget bámulod. Van, aki állandóan hamisan fütyül, még az újságot se tudod átfutni tőle. De egy szép napon túl nagy lesz a csönd. Van, aztán egyszer csak nincs.

Kapcsolódó idézetek

1. Valamit elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. És ez a majdnem-semmi attól fogva jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés. Fodor Ákos
2. Egy élet nagyon is lehet egyszerre üres és rövid. Szánalmasan csordogálnak a napok, nem hagyván maguk után nyomokat, emlékeket; és aztán egyszer csak végük szakad. Michel Houellebecq
3. Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínûtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés. Alessandro Baricco
4. Majd egyszer... nagy bőgés után, Vagy egy kacaj közt. Vagy csak magára nézek, kedves, Ha egy lemez lejárt. Vagy, vagy csak úgy, Egy cigaretta közben. Este majd. Vagy délután. Vagy délben. Nem tudom. Holnap talán már. És talán soha. Mi az? maradjon! csak tovább ne álljon. Várjon. Talán csak percig. Várjon. Várjon. Szép Ernő
5. Egy ideig jó. Aztán nem jó. Aztán mindegy. Aztán vége.
6. Amikor túl nagy a csend, szinte idegesítő, akkor mindenki hiányszik. Ilyenkor folyton egy mondatot ismételgetek magamban. Nem látlak, de tudom, hogy itt vagy.
7. Ha egy ember nem képes hinni a másnap reggelben, ami maga a nyilvánvaló csoda, ha egy ember nem úgy ül le egy szobában, egy teremben, hogy leshesse az ajtót, vajon nyílik-e? És ha addig nem is, de a következő pillanatban okvetlenül belép valaki, hogy évekre visszamenően is igazolja az ajtóleső létezését, ha az emberből elmúlik a várakozás gyönyörûsége, ha már nem kíváncsi a következő napra, a jövő hét keddjére, szerdájára, (...) akkor nagy a baj.
8. Van az emlék (...). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni? Csitáry-Hock Tamás
9. Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról, könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha várnálak. Dékány Dávid
10. Van a csöndes, szép, békés, szomorú semmi. Nem fáj, nem mar, nem éget. Egyenletesen eloszlik, hordozható. Van a sivár, átfagyott, dermedt semmi, ami bús, komor, barlangszerû, és utána további semmik valószínûsíthetők. Van a kínzó, kétségbeejtő, hisztérikus semmi. Ez friss, izgága, eleven hús és inszomniás várakozással teli. Van a dühödt semmi, ami akar, de nem tud. Van az unott, ami tudna, de nem akar. Aztán van a valami előtti semmi. A tudatlan, visszafogott. Vagy a tudatlan, hencegő, ami nagyjából ugyanaz, csak más az iránya. Aztán van a minden után is egy semmi. Az a vérző, lángoló, sírva üvöltő. A visszavágyó, vadul sóvárgó, sebzett semmi. Közvetlenül áll a minden után, ezért öl és önpusztít is egyben. Van még az átmeneti semmi. Az olyan hömpölygőféle semmi. Hol jön, hol elmegy, néha kicsit marad, csíp, szúr, de már háziállat, nem fullaszt, nem fojtogat, csak forgat és rángat. Még nem simogat. Az átmenet utáni semmi a megállapodott, megfontolt, ráérős semmi. Ez a mindenen túli, végső semmi testetlen, nyugodt és precíz semmi. Ez a semmi olykor már szelíden örül is az elmúlás kegyelmének, nem éhezik. Föléáll az elmúlásnak, és innen bármit bármikor semmivé alakíthat. Kihajol az ablakon egy ködös vasárnap délután, és elszáll, mint a füst. Tisza Kata