Világomon, mint üvegen át hallgattam uj álmod madara dalát. Azt hittem, annyi az ének, amennyi a magány üvegének vastag tábláin átszüremlik.

Kapcsolódó idézetek

1. Tengermoraj dúdolja álmodat, Hogy szerelmet vártál, halálosat, Hogy voltál tettes is, és néha áldozat, S hogy ember nem lehet magányosabb. Ákos
2. A magány olyan, mint a tenger hullámai: váratlanul átcsap rajtad, és elborít, de mire észreveszed, már el is tûnt, és ez ismétlődik újra és újra.
3. Sosem voltam magányos. Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész Figyelemmel, olyan magány volt, mint a lomboké, s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos belső hallásnak néma dalokat. Rónay György
4. Légy hasonló az égen szálló madárhoz... aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében. Victor Hugo
5. Álmos vagyok, gubbasztok egymagam, kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg, sötétben őrizem az emlékedet, mint arcképet a becsukott fiók. Unatkozom, nincs semmi, ami bánt és mint tanyán subát a számadó, fülig magamra húzom a magányt. Kálnoky László
6. Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk? Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak mosolyodtól részegen énekelek most is s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok. Kassák Lajos
7. Álmot éltem át, egy szép dal volt a világ, A szó is benne jó, és az élet szőtte át, Aki éppen arra járt, saját új sort hagyott rá, Így lett végtelen ez a dal és a világ.
8. Magányod csöndjén áthatolva Suttogás ébred, halk neszek, Éjfélt kongat a toronyóra, Mint álmos, késő üzenet, Az idő hömpölyögve múlván Útjában mindent elragad, Sok-sok órája, mint a hullám, Sodorja ifjúságodat. George Topirceanu
9. A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny. Gyurkovics Tibor
10. Mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki. Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt, hívod az embereket, később már csalogatod őket, jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak, hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz. Egy idő után nem integetsz, dögöljenek meg. Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének föl rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú. És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te. A magányos embert elhagyta az Úristen, fiam. Esterházy Péter