Téma
Egyszerűség idézetek
-
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk. Elif Safak
-
Mostanában annyiszor meg-megállok a tükör előtt! Odakövülök, és csak bámulom magam. Hol van a gyönyörû, dús hajam? Barackhús bőröm? Mandulakörmeim? A vibráló kis fintor a szám sarkából? A villodzó lángocska a tekintetemből? Hajdani mosolyom? A nevetés, ami úgy hangzott, mintha maréknyi üveggolyó gurulna szét egy selyemsálon? Ugróasztal-feszességem? Fogaim tündöklése? Ne hidd, hogy panaszkodom! Fenét panaszkodom! Tudom én, hogy apránként visszaadtam mindezeket, nem teljesen önszántamból, de szegényebb se lettem. Vavyan Fable
-
Sok rákos beteggel dolgoztam, és nagyon szomorú dolog, de gyakran úgy rémlett nekem, hogy olyan ez, mint amikor valaki elhatározza az ötvenedik emeleten, hogy kiugrik az ablakon, hogy elege van az életből, fölösleges már élni. Tehát kiugrik az ötvenedik emeleten, és elkezd zuhanni. De mondjuk, a huszonötödik emeletnél azt mondja, hogy jaj, mégis élni akarok! Ez az, amikor az orvosok azt mondják, hogy rákos vagy. Én ott a huszonötödik emeletnél kezdek esni velük, és akkor beszélgetünk. Esetleg lelassul az ember, és esetleg bele tud valamibe kapaszkodni a tizedik emeletnél, és akkor ott tud lógni egy kicsit. De néha már akkora a lendület, hogy senki sem tudja elkapni. Hogyha az ötödik emeletnél jön rá, hogy jaj, nem akartam meghalni, hát akkor már túl késő. Feldmár András
-
Ahogy végigvonultunk a falun és tovább, láttam, milyen pillantást vetnek az emberek még egyszer, utoljára erre a vidékre. Tudták, hogy soha többé nem térnek ide vissza. Emlékezetükbe vésték minden fát, bokrot és növényt, minden követ és sziklát, az összes dombot és lejtőt, a völgyben kanyargó folyó pontos ívét, az Anyaföld minden egyes részletét, mint az olyan ember, aki érzi, hogy hamarosan meg fog vakulni, és még mielőtt elsötétülne a világ, minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezze szeretteinek arcát. Celia Rees