Téma
Férfiak idézetek
-
A negyvenesektől elvárja a társadalom, hogy már ne "keresgéljenek", hanem bizonyos "feladatok" megoldását maguk mögött tudják egzisztenciájukat és párkapcsolati/családi ambícióikat illetően. Az élet nem mindig bizonyul kooperatívnak, és az emberek sokszor ilyenkor esnek kétségbe, hogy nem ezt, nem így akarták, miközben úgy érzik, lehetetlen az egészet újrakezdeni, és a testük pedig lassacskán elkezd máshogyan mûködni, mint addig megszokták. Van, aki ilyenkor ijedtében 180 fokos fordulatot tesz, mások pedig rezignált sóhajok között mennek tovább, ha tudják is, hogy tévúton járnak. Szécsi Noémi
-
Egy nézeteltérés gyors, eredményes és mindenki számára hasznos lezárására akkor van a legnagyobb esély, ha a felek egyenrangúként kezelik egymást, figyelembe veszik a másik érdekeit is, és egyikük sem veszi fel a szülők fölérendelt ("márpedig így lesz és kész"), vagy a gyerekek alárendelt ("igenis, értettem") szerepét.
-
Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter