Gyász idézetek

Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva. Ady Endre

Van egy pillanat, amikor eljön az utolsó éjszakánk, illetve az utolsó éjszakánk a szerelmünkkel. Mi nem tudjuk, mikor jön el.

Mi, az öngyilkosság túlélői tisztában vagyunk azzal, hogy fájdalmat okoztak nekünk. Saját szeretteink rendkívüli árulással becsaptak bennünket. A haragtartásnak azonban nincs értelme, és bosszút sem állhatunk. Szeretteink már bosszút álltak saját magukon. Így tehát áldozatokként gyászoljuk őket, és megbocsátjuk nekik mindazt a rosszat, amit saját maguknak és nekünk okoztak.

Isten! Szó kell-e néked: hogy érts? Messzehangzó? Kiáltó ének, felzúgó harangszó? S ruhamegszakgatás és térdreomlás: Hogy láss? Neked? Ki önmagunknál jobban értesz minket, Ki megszámlálod vergődéseinket S tudod, hogy minél súlyosabb a bánat: Szavakká annál nehezebben válhat.

Olykor hallom a csendedet, készülődöm is a keresésre, próbálok hinni benned, imádkozni hozzád - aztán megint csak végleg egyedül. Demény Péter

Szeretteink halála sok mindennel jár, nem utolsósorban sok munkával. Stephen King

Sírok között bolyongva, megcsap Az elmúlás lehellete, Úgy érezem: én se vagyok több, Mint a fa hulló levele! Ha testileg megszûntem élni, Idők vihara elsodor, Anyagom, e csipetnyi por, Benne lehet a falevélben, Nem sejtve: éltem vagy nem éltem. Dura Máté

Amikor a szív siratja, amit elveszített, a lélek örvendezik annak, amit általa nyert.

Amit elfelejtettem... az a tested melege. A lépések szomorú hangjai ismétlődnek. Egy új kezdetért kiáltok. Az emlékeim darabjaiért.

Az életünk apróbb megrázkódtatásai gyakran nagyobb veszteségeinket jelképezik: a látszólag jelentéktelen aggodalmak a háttérben megbújó jelentősebb fájdalom képviselői. Edith Eger

Mindent elveszítünk. Kulcsainkat, iratainkat, karóránkat, a pókerjátszmát, egy pert, vissza nem térő alkalmat. De akár az idődet is vesztegetheted, sőt a fejedet is elveszítheted. Elveszni - az egészen más. Ott rólad van szó, a szívedről, arról, akit szeretsz vagy szerettél. (...) Észre sem veszed, amikor egy nap bizonyos dolgok hirtelen másnak adják át a helyüket. Azt sem tudni, hogyan történt.

Egy szomorú gondolat, de még a szomorú gondolatok sorjázása sem jelenti azt, hogy szomorúak lennénk. Viharban sétálva érezzük a szelet, de tudjuk, hogy nem mi vagyunk a szél. Így kell bánnunk az elménkkel is. Úgy kell átélnünk a szélvihart és a záport, hogy közben tudjuk, ez csak időjárás, és a rossz idő elmúlik. Matt Haig

Kerestem a gyönyört, a kincsedet, sírtál értem, mégis elfelejtettelek, hiszen nem találtam mást, csak a szerelmedet.

Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba. Vavyan Fable

Teljesen normális, ha felszínre tör benned a gyász az ünnepek alatt. Még ha nem is beszélnek róla az emberek, sokak szívében megjelenik a bánat.

Hiába a halottaink utáni vágyakozás mardosó fájdalma, hagynunk kell őket elmenni - hogy örökre velünk maradhassanak. Nógrádi Gergely

Melléd simulok, elmesélem: butaság volt az elmenésem, de jó volt a távol. ott égett belém: hiányzol. Birtalan Ferenc

Nem hervaszt engem szerelem, De bú és fájdalom; A sírba szállt le jegyesem: Elhúnytát siratom. Vörösmarty Mihály

A reménnyel, a kétségbeeséssel A levegő együtt vész el. Thomas Stearns Eliot

Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Õt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk. Bagdy Emőke